Előre szeretném bocsátani, hogy az ügyeletes orvosról írt, idézőjelbe tett vélemények nem tőlem származnak. Megtalálhatóak az interneten. Bárki elolvashatja őket az eredeti oldalon, aki ismeri az ügyeletes orvos nevét és beírja a google-ba. A negyedik találatról szemezgettem véleményeket. A ctrl+C és ctrl+V parancsokat használva másoltam ide őket, egyszerűen azért, mert szerintem itt a helyük.

Ma Magyarországon a medikális szülés a „természetes”. A megszokott. Mi több, az otthonszülés valamilyen abnormális, felelőtlen hobbinak számít, amit csak igazi hobó, hippi, felelőtlen anyukák választanak, akiknek nincs ki a négy kerekük. Ezt sugallja a média, a kompetens orvostársadalom, és szüleink, nagyszüleink generációja is, akik szintén kórházban szültek meg minket és szüleinket (Persze arról nem beszélnek, hogyan szültek meg. Nem illik ilyesmiről beszélni, és különben is, ez valami olyan dolog, amit minden nő köteles némán tűrni, eltemetni magában, bármit is élt át esetleg, amivel nehéz megbirkózni). Én egyértelműen gyáva vagyok az otthonszüléshez. Ezért szükségem volt egy jó és megbízható, emberséges orvosra.

Tehát, ahogy az ember lánya meglátja a pozitív tesztet, rohan a megszokott nőgyógyászához, körbekérdez az ismerősök, családtagok között, majd olvasgatni kezdi a különböző fórumokat, csatlakozik az „XY kórházban szültem” csoportokhoz a Facebook-on, elolvassa az összes találatot a Google-ban az adott dokira nézve, majd, abban a hiszemben, hogy most már a létező összes információ birtokában felelősségteljes döntést hozhat, időpontot kér egy magánrendelésre.

És ez tényleg az első csapda. Mert hamis biztonságérzetet ad. Mert a fenti módon megszerzett információk jó esetben is hiányosak, vagy rossz esetben egyszerűen nem felelnek meg a valóságnak vagy nem ezek az igazán fontos információk.

Évek óta egy idős nőgyógyászhoz járok a szüleim lakóhelyén az SZTK rendelőbe. Nagyon kedves, hozzáértő, alapos orvos és nem mellékesen aranykeze van. Minden évben rákszűrünk, átesek egy hasi ultrahangon és manuális emlővizsgálaton is. Minden évben tájékoztatott/tájékozódott a fogamzásgátlás(om)ról, illetve mindig megkérdezte, hogy szeretnénk-e babát, mert szerinte itt az ideje. Persze, ezt nagyon udvariasan és kedvesen kérdezte.

Tavaly úgy döntöttünk a férjemmel, hogy belevágunk a babázásba. Régóta terveztük, de – ma már nevetségesnek tűnő okok miatt – halogattuk egy kicsit. A szokásos évi nőgyógyászati szűrésen büszkén mondtam az orvosnak, hogy már egy hónapja szabad utat engedtünk a leendő gyermekünknek, de sajnos még nem jelentkezett. Ő kifejezte örömét, hogy végre nekiálltunk a babaprojektnek, megnyugtatott, hogy ez teljesen normális, még nagyon az elején vagyunk, és azt javasolta, hogy ha egy év múlva sem érkezik meg a várva várt gyermek, akkor a kivizsgálást a férjemmel kezdjük (Számomra meglepő volt valamiért, hogy napjainkban a férfiak sokkal gyakrabban meddők, mint a nők. Lehet, hogy ez a véleményem is rossz szocializáció következménye?).

Néhány héttel a beszélgetés után ismét megjelentem a rendelésen, elmondtam, hogy szerintem várandós vagyok, és egy hasi ultrahang alatt az orvosom csak annyit mondott, hogy „Talált, süllyedt!”. Mérhetetlenül boldog voltam, meghallgattuk Bucó szívhangját is („Ez tényleg a kis szíve????”). Egyébként így visszaszámolva már a rákszűréskor is velünk volt Bucó, picikén és észrevehetetlenül.

Az orvosválasztás fenti jó orvos-beteg kapcsolat ellenére azért merült fel, mert az orvosom már elmúlt 70 éves, és a lakóhelyemtől kb. 60 km-re lakik, ezért szülést már nem vállal.

Nos, ezek után azt hittem, hogy nagyon körültekintő vagyok. Pedig nem voltam az. Először is kiválasztottam a legközelebbi kórházak közül azt, amelyik a legjobban felszerelt, van PIC és akár tömegközlekedéssel is be tudok menni. Utána kerestem ismeretséget (ugyanabban a kórházban, de egy másik osztályon dolgozó orvost), aki elmondta, hogy van egy kedves, fiatal doktornő - nevezzük mondjuk A-nak – aki szakmailag fantasztikus, emberileg szimpatikus: nyaranta együtt önkénteskednek orvosként szegényebb térségekben.

Mindent elolvastam A-ról, amint a google-ban találtam, ez nem volt sok, mivel tényleg fiatal, de szemmel láthatóan egy kompetens, szimpatikus orvoscsapat tagja, szuperlatívuszokban beszéltek róla a kismamák. Beléptem az „XY Kórházban szültem” csoportba a Facebook-on, ott is dicshimnuszokat kaptam.

Tehát felkerestem A-t. Valóban kedves, szimpatikus volt nekem és a férjemnek is. Persze, magánrendelőbe jártunk hozzá, egy budai villába, de ez igazából meg sem lepett. Szinte az első kérdésem volt, hogy a karácsonyi-szilveszteri ünnepek alatt is tudja vállalni, hogy velem lesz a szülésemen. Azt válaszolta, hogy igen. Hogy ő simán. Neki ez nem gond.

Mivel az első trimeszteri vizsgálatokat elintéztem az SZTK-ban, egy ideig nem volt okunk „randizni”.

A 12. heti genetikai ultrahangot az ország egyik leghíresebb intézményében végezték el. Maga ez az esemény is megér egy külön posztot (lesz is), de a lényeg annyi, hogy katasztrofális eredményt kaptunk. És én hiába hívtam A-t, egyszerűen nem értem el. Egy idő után kiderült, hogy épp nyaralt, és ki volt kapcsolva. Ezzel nincs semmi probléma, megértem. Csakhogy a helyzet azután sem változott, hogy hazajött. Végül arra kényszerültem, hogy üzenetet hagyjak neki abban a bizonyos budai villában, hogy legyen szíves, hívjon vissza, mert gáz van és nem érem el napok óta. Végül kiderült, hogy elromlott a telefonja. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy emberek vagyunk, nem gépek, előfordul az ilyesmi.

EKKOR KELLETT VOLNA MENEKÜLNI. MÉG LETT VOLNA RÁ IDŐ.

De nem, én nem menekültem. Két hónap múlva újra elérhetetlen volt úgy egy hétig. A végén már arra kényszerültem, hogy a beszélni akartam vele, időpontot kértem a budai villába.

ITT MÁR OLYAN ELŐREHALADOTT VOLT A TERHESSÉGEM, HOGY NEM TUDTAM MENEKÜLNI.

Majd, a december eleji terhesgondozáson A közölte, hogy reméli, nem szilveszterkor szülök, mert ő akkor lesz 30 éves és két napig bulizni fog. Egyébként nem bulizna, de ez olyan kerek szám. Fordulópont. Kicsit izgul, milyen lesz utána. Mire én: És a helyettese? Egyébként én magam nem tapasztaltam nagy változást 30 után.

Jaaa, a helyettese? Hát, ő vele bulizik, mert nemcsak kollégák, hanem barátok is.

De ne aggódjak, mert csak ez az egy-két nap marad ki, csak nem akkor érkezik a baba. És különben is, bármikor máskor bejön a kórházba.

AHA. ITT KISSÉ KÉTSÉGE ESTEM, DE IGYEKEZTEM POZITÍVAN GONDOLKOZNI.

Hogy a baba nem szilveszterkor jön. Nem is akkor jött, hanem Karácsonykor. Mondanom sem kell, A sehol sem volt.

A helyettese sem. Volt viszont ügyeletes orvos, akinek, ha beírjuk a nevét a google-ba, ezek a bájos jellemzések jönnek ki találatként:

„egy hideg, kiégett, lelketlen, közönyös nő, aki futószalagon rendezi le az embereket, és pár perc után kábé kilök a rendelőből. Slusszpoénként pedig a vizsgálat során (szokásos terhes-ultrahang) sikerült bekapnom egy jó kis fertőzést, szóval finoman szólva sem alapos. A tanulság: hiába csengetem a nem kevés TB-t hosszú évek óta az államnak, marad a magánnőgyógyász, de semmiképpen nem ez a nő... „

„sajnálom szegény drnőt, tudom hogy illetlenség így beszélni valakiről, de olyan gyűlölet volt az arcán hogy én ilyet még nem láttam”

„Egy szörnyeteg. Terhesgondozásra tévedtem hozzá, hogy beutalókat kérjek, de olyan szinten megalázóan bánt velem is, h majdnem elbőgtem magam.”

Az, hogy ilyen előzményekkel hogyan született meg Bucó, egy (vagy több) külön poszt témája lesz.