Előző este hidegfront volt, és a fiam olyan bulit csapott a pocakban, hogy kirúgta éjjel a ház oldalát. Reggel hat-hét óra körül kezdett el folyni a magzatvíz, fájásaim nem voltak. Vártam egy órát, és hívtam telefonon a szülésznőt, aki feltett néhány kérdést, majd mondta, hogy lassan induljunk el a kórházba.

A kórházban egy nagyon kedves fiatal doktornő felvette az adataimat. A szülésznő megvizsgált – ez elég fájdalmas volt, feljajdultam – majd közölte, hogy a méhszájam magasan van, alig érte el, csak egy ujjnyira nyitott és ez nagyon kevés. Még én védekeztem, hogy értsék meg, alacsony a fájdalomküszöböm, mert fogalmam sem volt róla, hogy amit velem csináltak, az valóban fájdalmas dolog. A fiatal doktornő is megvizsgált (ez egyáltalán nem fájt), és feltett egy „P” betűvel kezdődő nevű tablettát, méhszájtágítót. Utána beengedték a férjemet, kaptam homeopátiás bogyókat és vártunk egy órát, hátha beindulnak a fájások. Ekkor már folyamatosan rajtam volt a ctg, 10-16 közötti értéket mutatott, de gyengébbnek éreztem, mint egy átlagos menstruációs fájdalmat. Ezután vártunk, a férjemmel és a szülésznővel beszélgettünk. A fogadott orvosomat telefonon nem sikerült elérni, kikapcsolta. Mondták, hogy éjjel is szülést vezetett, de ekkor még nem idegeskedtem, mert egyrészt ki tudja, mikor jön ki a kisfiam ténylegesen (hátha addig kialussza magát), másrészt megbeszéltük, hogy ha nem tud jönni, akkor küldi a helyettesét. De hát ugye ez nem fordulhat elő, ugyanis letette a nagyesküt, hogy kizárólag szilveszterkor elérhetetlen, mert akkor ünnepli a harmincadik születésnapját, és mivel a kisbabám Karácsonykor készült kibújni, úgy gondoltam, nem lesz itt probléma, be fog jönni. Amikor megtudtam, hogy azon a számán sem elérhető, amit csak a kórház ismer, kezdtem feszült lenni. A szülésznő legalább egy-másfél órán át hívogatta, eredménytelenül. Végül kinyomozta a testvére számát, és azon elérte. Kiderült, hogy Balatonra utazott, mert az egyik rokona egyedül él, magányos, Karácsony van, és fél a család, nehogy a magány miatt kárt tegyen magában, ezért mindenki odautazott hozzá. Nem fog jönni. Helyettest nem küld. Bár a szülésznő hangja végig kedves és nyugodt maradt, amíg vele beszélt, rajta is érezni lehetett a feszültséget. Szépen, nyugodtan tette fel a kérdéseket, amik bennem is megfogalmazódtak (Miért kapcsoltad ki a telefont? Miért vagy elérhetetlen? Ezt így nem lehet csinálni. Itt vár rád a kismama. Legalább szólhattál volna, hogy tudjuk, nem jössz. Tényleg nem fogsz bejönni? Egyáltalán nem jössz be? A végére sem? Helyettest nem küldesz? Mi legyen a kismamával?), de válasz nem kapott.

Vettem a mély levegőket, próbáltam nyugodt maradni és nem gondolni arra, hogy az ügyeletes doki beceneve a környéken „szörny”, próbáltam nem gondolni arra, hogy vajon miért kapta ezt a nevet. Igyekeztem nyugodt maradni, úgy döntöttem, hogy most magunkra koncentrálok, a babám épsége a legfontosabb. Ugyan a lehető legszarabb helyzetbe kerültem, de nekem most ebből kell kihoznom a legjobbat.

Tizenegy óra körül ismét megvizsgált a szülésznő és a fiatal doktornő (aki végig nagyon empatikus volt), és bemutatkozott az ügyeletvezető is, aki közölte, hogy nem jól haladunk, oxitocint kell adni, először 3 ml/h-t kaptam (ez délutánra már 18 ml/h volt, majd a szülés végén elfordították a monitort, a férjem szerint volt az 32 is). Azért sikerült azzal a mondattal nyitnia, hogy „Lám, itt egy kismama, aki nem bírja a fájdalmat”. A fájások nagyon beindultak, meglepően erősnek érzetem őket, kettő percenként jöttek ettől kezdve. Mivel a baba „fent volt” állva és labdán vajúdtam, ettől a baba kicsit lejjebb jött – legalábbis ezt mondták. A kezembe kötött infúzión keresztül megkaptam az első adag antibiotikumot, mondván, fertőzésveszély van (Zárt méhszájnál??? Szivárgó magzatvíznél? Az nem befelé szivárog, hanem kifelé….Mi a szarnak kellett bennem annyit turkálni!?)

Az unszimpatikus ügyeletes orvos szerint a méhszájam nem tágult megfelelően, ezért úgy döntött, „megvizsgál”. Ma már tudom, hogy amit ő „vizsgálatnak” nevezett, az a méhszáj kitágítása kézzel. Barbár és embertelen volt, mind az orvos, mind a fájdalom, amit okozott. Nem tudom, hogyan, moccanni sem tudtam, kiürült az agyam a fájdalomtól, jobban fájt, mint bármi más a szülés során, mint bármi más, amit eddig átéltem. Ordítottam, és teljesen mindegy volt, hogy nyitva tartom-e a szemem, vagy becsukom, mert semmit sem láttam, csak villózó vörös fényeket és ködöt. Azt hiszem, erre mondják a regényekben, hogy „elködösült a szeme a fájdalomtól”. Az volt az orvos „engedménye”, hogy a fájások közötti szünetben „vizsgált”. Akkor nem vettem észre, de annyira ordítottam, hogy a szülészet külső folyosóján várakozó anyukám kért az anyósomtól két Xanax-ot, mert máshogy nem bírta elviselni az ordításom. Na, miután az orvos így „megvizsgált”, sőt, szerinte „segített”, közölte, hogy a fájdalmamról én tehetek, mert normális esetben a „vizsgálat” nem fáj. Ettől kezdve dőlt belőlem a vér. Jutott mindenhová, rám, az ágyra, a férjemre, két Tena pelenkát sikerült megtöltenem rövid idő alatt. Enni nem engedtek, csak szőlőcukrot és csokit (azért egy banánt gyorsan betoltam, amíg kimentek, mert már nagyon éhes és kimerült voltam, ettől kicsit magamhoz tértem), és vizet is ihattam.

Visszatértem a labdára, és olyan fájdalmakat éltem át, mint még soha sem (leszámítva a „vizsgálatot”). Persze, a fájások alatt ismét csak gúnyolódott rajtam az ügyeletes orvos: „Most már látszik, hogy itt vannak az igazi fájások. Most már nem mosolyog úgy, mint reggel, ugye?”. Fájás közben nem tudtam megszólalni, de a mai napig tisztán emlékszem a gondolatra, hogy én aztán biztosan nem mosolyogtam rá sosem, mert viszolyogtam az embertelenségtől, ami sugárzott belőle.

Persze, megállapították, hiába a sikeres „vizsgálat”, a méhszájam még mindig nem tágul eléggé (vagyis embernyelven: nem férek be a helyi protokoll-ba), ezért az EDA-t ajánlották. Már félájultnak éreztem magam a fájdalomtól, és mivel azt mondták, ezzel ki fog nyílni a méhszájam, és segítek a babámnak, beleegyeztem. Gondolom, senkit sem lepek meg azzal, hogy nem kellett volna. Az első aneszteziológus egy fiatal, elhízott nő volt. Megbeszéltük, hogy szólok, ha épp fájás jön, hogy ne akkor szúrjon. Maga az EDA beadása egy rendkívül kényelmetlen testhelyzetben történik, de rendszerint nem kell sokáig úgy maradni: fel kellett ülnöm a szülőágy szélére, lábaimat kis sámlira tenni, és ráborulni a térdeimre. Ez ekkora pocakkal és fájások közepette nemhogy kényelmetlen, hanem marhára szar. Én kb. egy órát töltöttem ebben a pozícióban, és megmozdulni sem szabad. Azt hiszem, a teljes agykapacitásomat az foglalta le, hogy a fájások közben meg se moccanjak, de sikerült valahogy véghezvinni. Először a férjem tartotta a fejemet (utólag elmondta, annyira ellen kellett tartania, hogy izomláza lett másnapra). Mit szépítsek? Az aneszteziológus csajszi béna volt. Végig számoltam magamban, és összesen hétszer szúrt gerincen (nem számítva a sóoldatot), majd feladta. Rákérdeztem, hogy mégis hányszor szúrt meg, azt mondta, kétszer, de nem mert a szemembe nézni, és laposkúszásban csúszott ki a szülőszobáról. A második aneszteziológus szintén egy fiatal doktornő volt, rajta már érződött, hogy gyakorlottabb és magabiztosabb. A férjemet kiküldték. Megkértem a szülésznőt, hogy tartsa a fejemet, mert nagyon félek, hogy mozogni fogok, ha jön egy fájás. Profin segített. Őszintén szólva, sosem fogom tudni neki megköszönni, hogy végig velem volt. Igen, beledaráltak a kórházi protokollba, nyilván nem szállt szembe értem az ügyeletes orvossal. DE. A legnehezebb pillanatokban velem volt és támogatást nyújtott, testileg-lelkileg. Ahogy a férjem is. A második aneszteziológus csak ötször szúrt meg, mondta, hogy pont ott van egy anyajegyem, ahol szúrnia kellene, ezért nem sikerül, de oldalról végül beszúrt. Hideget éreztem a lapockáim között, és elmúlt a fájdalom, max. 10 percre. Közben visszajött az ügyeletes orvos, akinek mondtam, hogy ez az EDA dolog baromira nem ért semmit, mert egyre erősebbek a fájdalmak. Természetesen, az EDA sikertelenségének is én voltam az oka, mert egyrészt, miért van ott anyajegyem, ahol, másrészt össze vannak csúszva csigolyáim, mint egy öregasszonynak. Mondtam, hogy a terhesség alatt valóban fájt a gerincem és a csípőm, de minden nap gyógytornáztam vele, még a szülés előtti napon is, hogy karban tartsam. Megkérdeztem többször is, hogy milyen hatása lesz a gerincemre az, hogy tizenkétszer beleszúrtak tűvel, de érdemi választ nem kaptam – valószínűleg nem örültem volna neki. Csak azt ismételgette az ügyeletes orvos, hogy ha sikerült volna beadni, akkor most nem érezném a fájásokat, és én tehetek róla, hogy nem sikerült. Nem hittem egy szavát sem, de már nem volt erőm vitatkozni. A férjem megint bejöhetett és mesélte, hogy a folyosón a nővérek arról beszélgetnek, hogy „Nagyon kemény kismama van a kettesben” - ez voltam én. Visszaültem egy kicsit a labdára, de annyira elfáradtam, úgy éreztem, hogy pihennem kell, a szülésznő megengedte, hogy az ágyra üljek, és nekidöntsem a hátam a támlának. Pisilni nem engedtek ki többet, pedig nagyon kellett, ágytálba nem igazán sikerült, ez délután hat óra körül volt, legközelebb hajnali három körül sikerült pisilnem. Visszajött az ügyeletes orvos, és azt mondta, hogy aki ezt kibírja, az megérdemli, hogy hüvelyi úton szüljön. Hát, kösz, b.zdmeg! Akkor jöttem rá, hogy már császározni akart (utólag elmondta, hogy a tolófájásokig császározni akart. WTF?). Ez az egész hozzáállás! A hüvelyi szülést ki kell érdemelni??? Valami jutifali? És aki mondjuk nem bírja, hogy döfködik a gerincét, meg kézzel elszakítják a méhszáját, az nem érdemli meg? Nem ez lenne a természet rendje? És akkor jön valaki, és önkényesen eldönti, hogy ki mit érdemel? Nem szeretném folytatni (most) ezt a gondolatot, mert túl messzire vezetne, és ez a poszt most nem erről szól.

Mivel még mindig nem volt megfelelő a méhszájam, fel kellett húznom a lábaimat, és az egyik oldalamra feküdni, felemelni a másik lábamat, majd egy fájás után átfordulnom a másik oldalamra, és ott is felemelni a lábamat. A férjem egy hős volt. Rohangált a fejem körül, ha átfordultam, tartotta a megemelt lábam (mert a kengyelt levették, nem volt hová támaszkodnom, és már nagyon fáradt voltam), és szőlőcukrot tett a számba, megitatott. Úgy éreztem magam, mint egy maratoni futó. Megszűnt az idő. Nem tudom, mennyi ideig csináltuk ezt. Egyszer csak éreztem, hogy kakilni kell. És arra gondoltam, végre!!! Végre jön a babám! Hanyatt döntötték az ágyat, hiába kértem a doktornőt, hogy legalább félig ülhessek fel, mert úgy jobb lenne, nem engedte (Miért is? Mert akkor kényelmetlenkednie kellett volna?). Azt mondták, hogy a következő tolófájásnál nyomjak lefelé (De hát hanyatt fekve akkor merre van a lefelé? Nem a lábaim felé szerintem.). Próbáltam kitámasztani a lábaimat, de nem volt hová. Azt mondták, húzzam fel a térdem a kezeimmel a vállaimhoz, vegyek nagy levegőt és úgy nyomjak. Ebben a testhelyzetben ez kivitelezhetetlen volt számomra. Nyomtam, mint állat, de csak annyit értem el, hogy vörös lett a fejem, mint a cékla, persze erre is kaptam néhány megjegyzést. Próbáltam kitámasztani. Húztam a lepedőt. Elmondta az ügyeletes orvos, hogy erről is én tehetek, merthogy rosszul nyomok. Nem tudom…...hogy lehet rosszul nyomni????? Kértem, hogy kitámaszthassam a lábamat, mert úgy könnyebb lenne. Erre behívtak még két embert a folyosóról, akik lefogták a lábamat, hiába mondtam, hogy ez így nem jó nekem. A fiatal doktornőre rászólt az ügyeletes orvos, hogy csinálja már (szemmel láthatóan nem igazán akarta csinálni), erre felállt mellém a sámlira, és könyékkel nyomta lefelé a hasam, amikor nyomnom kellett. Nem tudom, hányszor csináltuk ezt. Nagyon sokszor. Igazából a tolófájásokat már nem nevezném fájásoknak. Üdítőnek éreztem, hogy legalább ezek nem fájnak. Az azért fájt, hogy az ügyeletes orvos végig bennem tapogatta a babám fejét. Ne tudom, hányszor hallottam, hogy „Már csak egyet kellene nyomni és kint lenne.” Miért nem tud kijönni?” „Honnan jön ez a sok vér, te látsz valamit?” „Valamiért elakad, a méhszáj egyik oldalának megy neki a feje. Támasszuk ki!” (Én nem emlékszem, de utólag mondta a férjem, hogy a köldökzsinór többszörösen volt a kis mellkasára tekeredve, egyszerűen nem volt elég hosszú, ezért kellett olyan sokszor „utolsót” nyomnom) „Nem látok semmit, dől a vér”. Mivel nem voltam jókislány, és többszöri figyelmeztetés ellenére nem tudtam a nyomások között lassan levegőt venni, hanem csak szaporán, oxigént is kaptam. És akkor kint volt a babám feje búbja. Az ügyeletes orvos megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni a feje búbját, mondtam, hogy nem szeretnék most felülni. Erre megint gúnyolódott: „Gondoltam, hogy nem akarja. Érdekes, ilyenkor egyik sem akarja”. Megkértem a férjemet, hogy a következő fájásnál tartsa a fejemet. Kicsit sokan voltunk, ketten fogtak le, hogy ne tudjak mozogni, egy doki könyökölt a pocakomon, a másik turkált bennem, a szülésznő meg a dokiknak segített. Az utolsó nyomásba mindent beleadtam, és egy hosszú pillanatra megszűnt a világ, nem tudom, mi történt, csak arra emlékszem, hogy nem vettem levegőt és nem értettem, hogy bírom ilyen sokáig. Aztán egy hirtelen fájdalmas rántást éreztem, és kint volt a fiam. 20 óra 46 perc volt. Lepedőt tettek rá, és a mellkasomra helyezték. Annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam felemelni a fejemet, csak éreztem őt és a kis kezét láttam, néztem, te jó ég, olyan a keze és a körme, pont olyan, mint az enyém! Nem tudom, meddig voltunk így, a férjem állt a fejemnél, és bámult ránk. Úgy meg volt hatva, hogy alig tudta elvágni a köldökzsinórt (utólag elmondta, hogy nekem is potyogtak a könnyeim). Így elvoltunk egy ideig, nem tudom meddig, nekem kevésnek tűnt. Aztán azt mondták, hogy össze kell varrni, felöltöztették a fiamat, odaadták a férjemnek és kiküldték őket. Hiába tiltakoztam, hogy lehet velem a baba, amíg varrnak, én szeretném, nem engedték meg. Végig vérzett a szívem emiatt. És, hogy milyen az összevarrás? Hát, kurvára fáj. Megkapta a „szülés során a második legfájdalmasabb dolog” címet. Mindenhol elszakadtam. Méhszáj, hüvely, minden. Még gátmetszést is csinált az a mészáros. És úgy mondta, hogy milyen rendes, hogy oldalra vágott, hogy tudjak majd ülni. (Miért, akivel nem rendes, azzal mit csinál??????) Ekkor is jó kis mondatokat hallottam. „Te, szerinted, honnan jön ez a sok vér? Nem tudom, már mindent összevarrtam. Nem értem, miért vérzik még mindig. Biztos az EDA-tól van. Nem értem. Nagyon vérzik. Ne húzódjon hátra, így nem tudok varrni.” Végig arra gondoltam, hogy mikor adják vissza a babámat. Bár kaptam fájdalomcsillapítót, úgy éreztem, minden egyes öltést érzek. Háromnegyed órán át tartott. Már többször azt hittem, vége, amikor még mindig találtak újabb sebeket. A végén már annyira elcsigázott voltam, és vágytam a babámra, hogy azt is mondtam, hogy nem baj, ha marad egy kicsi seb, majd begyógyul magától…. Arra is gondoltam, vajon mi a francot csináltak a nunimmal, hogy egyszerre négy kéz is belefér???? És hogyan fog helyrejönni? Egyáltalán, nuninak lehet még azt nevezni, ami ott van lent? Az ügyeletes orvos a felénél elunta a dolgot, és onnantól kezdve a szülésznő és a fiatal doktornő varrtak. És mondtam, nem hittem volna, hogy ez ennyire fáj, erre a kedves fiatal doktornő mondta, hogy pont ezért adják ilyenkor oda a babát az apának. Megtartottam magamnak a gondolatot, hogy engem semmilyen fájdalom nem zavarna, ha végre a baba nálam lehetne! Visszaadták a fiamat, boldogan szopizott. 10/10-es Apgarral született, hihetetlen, hogy minden szörnyűség ellenére csoda szép rózsaszínű bőrrel jött a világra, nem volt sem ráncos, sem megviselt. A férjem a másik oldalamon állt és fogta a kezemet. Így telt az aranyóra. Utána a fiamat levitték a csecsemősökhöz, hogy tudjak pihenni (Ugyan már, ki tud pihenni, ha elveszik a babáját?), sok jó tanácsot kaptam a szülésznőtől, a szoptatásról többek között, majd meg kellett próbálnom pisilni (nem jött ki semmi, de nem mondtam meg, úgy éreztem, soha többé nem fogom engedni, hogy ott lent hozzám nyúljanak). A szülésznő segített letotyogni a csecsemős osztályra. A folyosón orvosok és nővérek, szülésznők álltak, és, ahogy totyogtam végig, gratuláltak. Soha ennyien nem néztek még rám ilyen részvéttel.

És, hogy mi minden került ebből a zárójelentésembe? I.v. oxytocinos fájástámogatás. Episitomia. Feltárás, revisio, sutura.

Magyarul: Oxitocin. Gátmetszés. Feltárás, ellenőrzés, varrás.

Ennyit a testi sértésről és az okirat-hamisításról.

Nos, az első genetikai ultrahang és az azt követő szélvész után azt hittem, semmi rosszat nem közölhetnek már velünk. Persze, most is tévedtem. A szülészorvosom azt a genetikust ajánlotta, aki ugyanabban a budai magánrendelőben rendelt, ahová egyébként terhesgondozásra jártam, mondván, hogy ő csak benne bízik meg. El is mentünk a férjemmel együtt, nem minden izgalom nélkül.

Az orvos stílusa kevésbé volt kedves, mint a többieké, akikkel addig találkoztam, de ez egyáltalán nem zavart. Vizsgálat közben nem mondott semmit, látszódott rajta, hogy koncentrál, ezt sem kifogásoltam. Bár jó lett volna, ha láthatjuk a pici arcát, tudtam, hogy a genetikai ultrahang nem erről szól. Jó pont volt, hogy amikor a babó elaludt, akkor az orvos nem nyomkodta a hasamat, hanem kaptam egy kocka csokit, és türelmesen megvárta a hatását. Sokáig nézte, mérte, valóban nagyon alapos volt.

Amikor felöltözhettem, átültünk a kényelmesebb fotelba, az orvos azt mondta, hogy rossz hírt fog közölni: multicisztás a baba veséje. Mivel akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy ez mit jelent, - most már egészen rutinosan – halálra rémültünk. Jó hír, hogy látott vizeletet, szóval a másik veséje valószínűleg működik. Ne aggódjunk, általában nem okoz gondot, emberek hosszú életet élnek le egy vesével. Mert az ép vese átveszi a másik szerepét is, és tökéletesen képes ellátni a funkcióját. De, ha így nem akarjuk, van még lehetőség a „megoldásra”. Hát, igen, ismét a „megoldás”. Mert bár a a terhességem olyan időszakba lépett, hogy már már nem olyan könnyű a „megoldást” elintézni, ha találunk elég jó indokot, akkor sikerülni fog, ne aggódjunk. Magyarul, szívesen segít megölni a babánkat, ha így, egy vesével nekünk nem elég jó. Tudjátok, mit éreztem? DÜHÖT. Alig vártam, hogy kikeveredjek onnan, ne ugorjak neki, ne kezdjek el üvöltözni vele, hogy ezt mégis hogy képzeli? És, ha mondjuk elálló füle lesz, vagy barna szeme, amivel szintén lehet együtt élni, de előfordulhat, hogy mi aprófülű vagy kékszemű gyereket szeretnénk, akkor ez hogy működik? Leadjuk a lelencházba, mondván, hogy tulajdonképpen nincs vele nagy gáz, de nekünk azért mégse kell?

És, hogy van lehetőség a „megoldásra” a határidőn túl is? Igen egyszerű.

Bár megállapították, hogy a babánk nem Down-szindrómás, a vastag tarkóredője miatt elküldtek minket magzati szívultrahangra is. A magzati szívultrahang a második genetikai ultrahang után egy héttel volt esedékes, és utána már csak pár napos határidővel volt elvégezhető a „megoldás”. A genetikus szerint nem volt itt semmi probléma: arra az esetre, ha a szívultrahang eredménye nem kedvező, kaptunk egy telefonszámot, ahol a genetikusra kellett volna hivatkozni, és – akár hétvégén is – kimódolták volna nekünk „a megoldást”, megfelelő indokkal.

Azért azt még elmondta, hogy ugyan neki nem szakterülete a magzati szívultrahang, de sokat hallott már, és a tapasztalatai alapján a babánk szíve makk egészséges.

A genetikus ezeket közölte, majd keresztbe tette a lábait, hátradőlt a fotelban, a kezeit a tarkójára tette és kinyújtózott egy nagyot: „Most már elmondtam minden fontosat, egész nap ráérek, ha akarják, kérdezzenek.” Azért egy széles mosolyt még eleresztett, biztos, ami biztos.

Nem kérdeztünk semmit. Többet is megtudtunk az egészségügyi rendszerről, mint amit valaha is akartunk. Hazafelé menet dühöngtem a kocsiban. A telefonszámot meg sem néztem.

A magzati szívultrahang tökéletes eredménnyel zárult.

Két hét múlva a kontrollon nem tudott semmi újat mondani. Ennek kimondottan örültem.

A harmadik genetikai ultrahangon nem történt semmi különös. Nem voltak rémhírek, viszont kaptam egy csodás képet a babám arcáról. Igaz, a genetikus, miközben vizsgálat után az adatokat diktálta az asszisztensnek, már a telefonját nyomogatta. Úgy köszöntem el, hogy fel sem nézett. Minek is?

A szülés után egy héttel összefutottam vele a kórházban, ráköszöntem, de már fel sem ismert. Hús – hús. Darab – darab. Értem én, kevés az vadász, sok a fóka, fóka kussoljon, örüljön, ha a vadász ránézett egyszer, ne várjon repetát, nincs rá idő.

Egy ismerősöm később mesélte, hogy neki abban a szerencsében volt része, hogy már az első genetikai ultrahangot is ez a genetikus csinálta. Az eredmény is hasonló lett, mint a miénk. Mindezt olyan empátiával sikerült közölni a kismamával, hogy az bőgve kászálódott le a vizsgálóasztalról.

Kár, hogy az orvosi egyetemen nem tanítanak kommunikációt. Vagy, hogy egyes embereknek nincs annyi önismerete és hajlandósága, hogy csiszolgassa a hiányosságait. De minek is? A „beteg” így is, úgy is fizet.

Nekünk természetesen ez sem volt fáklyás menet. Persze, nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek a genetikai ultrahangok inkább rémálomhoz hasonlítanak. Nagyon jól esik visszagondolni arra az izgatott örömre, ami az első genetikai ultrahang előtt elborította ki családunkat. Vajon hogy néz ki? Megmutatja magát? Kisfiú lesz vagy kislány?

Az első genetikai ultrahangra az ország egyik legjobb hírű intézményében került sor. Legalább az esedékesség (12. terhességi hét) előtt egy hónappal időpontot kell foglalni, mert annyira sok a páciens. Mi az első ultrahangon kétszer vettünk részt. A telefonos bejelentkezéskor az adminisztrátor kissé elszámolta magát, és a véletlenül a 10. hétre kaptunk időpontot. Amikor az orvos nézegette a pocakomat a készülékkel és egyszer csak megszólalt, hogy „Túl kicsi”, egy másodperc töredéke alatt leizzadtam. Azt hittem, Bucó nem növekszik. Aztán hozzátette, „A vizsgálathoz túl kicsi. Még nincs 12 hetes.”. Na, itt azt hittem, megtudtam, mit jelent az a kifejezés, hogy mázsás kő esett le a szívemről. Pedig akkor még nem tudtam igazán.

A 12. héten hétfőn szintén megjelentünk, ugyanahhoz az orvoshoz kaptunk időpontot, aki az ország egyik legjobb specialistája, emellett nagyon szimpatikus és kedves is. Maga a kombinált teszt két részből áll: egy vérvételből és egy ultrahangból. Először vért vettek tőlem, majd vártunk az ultrahangra.

Maga az ultrahang jól indult. Láttunk Bucót, amint úszkál a pocakban. Láttuk, hogy szép nagy orrcsontja van. Szegénykém nem nagyon szerette az ultrahangot, mert először hátat fordított, majd leúszkált a méhlepény felé, ott fejjel lefelé fordult és a kis arcát a méhlepénybe fúrta. Furcsa volt látni, ahogy a magzatvízben „evickél”. Ezek után még el is aludt. Az első rossz élmény ekkor ért. Az orvos, hogy felébressze, ütögetni kezdte a hasamat. Nem gyengéden. Igazság szerint kifejezettem fájt. És azt is rossz volt látni, ahogy Bucó ennek hatására kapálózni kezdett, mintha menekülni akarna. Végül megmutatta magát, sok helyen lemérték. Orrcsont rendben. Combcsont rendben. A tarkóredőnél több értéket mértek: 2,9-et, majd 3,0-át, és a végén 3,2-őt. A legmagasabb értéket vették figyelembe. Tudni kell, hogy a határ a 3,0. Ami ennél nagyobb, az vastag tarkóredőnek számít, ami a Down-szindróma egyik jellemzője. Ettől önmagában még nem kell megijedni, hiszem a vérvizsgálat során két hormon szintjét is mérik, és minden ismérvet együttesen vizsgálva születik meg a vizsgálati eredmény. Azért, a folyosón várva, kissé idegesek voltunk. Persze egyikünk sem mutatta ki, sem a férjem, sem én. Majd behívott minket az orvos. Mind az orvos, mind az asszisztens felálltak, megálltak a vizsgáló közepén és ünnepélyesen, halk hangon kezdtek el beszélni hozzánk. Valamiért úgy láttam, hogy mindeketten sápadtak. Éreztem, hogy szédülni kezdek és gombóc nő a torkomban. „Rossz hírt kell közölnöm. Nagyon sajnálom, de magas kockázati értéket mutattak ki a vizsgálatok Down-szindrómára. A számított kockázat 1:99, tehát 1% esély van arra, hogy a baba Down-szindrómás. Úgy éreztem magam, mint aki körül elfogyott a levegő. Hiába lélegeztem, úgy éreztem, fulladok és a gombóc a torkomból a gyomromig süllyedt. Megfogtuk a férjemmel egymás kezét, ránéztem, és az arcán láttam, nagyjából milyen látványt nyújthatok. Az orvos azt tanácsolta, hogy beszéljünk a genetikussal, és ha minden rosszul alakul, megtaláljuk a MEGOLDÁST (Akkor még nem tudtam, hogy szépnyelven így hívják az abortuszt.). Persze, a további vizsgálat vetélési kockázattal jár, azaz, van olyan vizsgálat is, amit nem, de az egy kisebb vagyon.

Azt hittem, elájulok. Kiültünk a váróba, és fogalmam sincs, hogy bírtuk ki bőgés nélkül.

A genetikus egy fiatal biológusnő volt. Elkezdte vázolni a lehetőségeket. Magas a kockázati tényező. Ilyenkor az amniocentézist vagy a méhlepény biopsziát javasolják. Nekünk az amniocentézist jelölte meg a genetikus. Ennek az a lényege, hogy egy nagy tűvel beszúrnak a kismama hasába, mintát vesznek a magzatvízből és abból állapítják meg, hogy fennáll-e kromoszóma rendellenesség. Kérdésemre azt mondta, hogy 0,5-1% vetélési kockázattal jár. Akkor már tudtam, hogy ez akár kockázat akár 2% is lehet. És akkor még nem beszéltünk a halvaszületési kockázatról, amit ugye (tudtommal) nem is mérnek.

A férjemmel egymásra néztük: Szóval kb. minimum ugyanakkora a Down-szindróma kockázata, mint a vetélési kockázat? Akkor egyáltalán, mi értelme van?

Külön meg kellett kérdeznem, hogy van-e lehetőség olyan teszt elvégzésére, ami nem jár vetélési kockázattal. Volt lehetőség. Aztán rátért arra, hogy rossz eredmények esetén még van lehetőség a MEGOLDÁSRA.

Elmondtam, hogy mi – függetlenül az eredménytől – nem szeretnénk a MEGOLDÁST. Csupán fel szeretnénk készülni arra, ha a babánk tényleg Down-szindrómás.

Innentől kezdve halk beszédet, részvétteli tekintetet kaptunk, mintha épp gyászolnánk, vagy mi magunk haldokolnánk. Pozitívum, hogy innentől fogva nem erőltettek semmit sem.

Üvöltve zokogtam a kocsiban és ha megöltek volna is, képtelen voltam visszafogni magam. A férjem olyan halálsápadtan nézett, amilyennek hál”Istennek sem előtte, sem utána nem láttam. Elmentünk a szüleimhez, akik szintén megijedtek, viszont nagyon ott voltak velünk lelkileg, és a nem-invazív vizsgálat horribilis árát is segítettek kicsengetni.

Őszintén szólva, akkor úgy gondoltam (és most is úgy gondolom), hogy ha a védett méhembe beszúrnak egy tűt, akkor a babám egyrészt halálra rémül, másrészt minden orvosi odafigyelés és profizmus mellett számolni kell a vetéléssel, fertőzéssel, halvaszületéssel. Annyira vártuk ezt a babát! Annyira örültünk neki! Annyira szerettük már akkor is!

Tényleg hittem abban, hogy a babám érez engem, érzi az érzelmet, a hangulatomat, a gondolataimat. Sokat gondolkoztam azon, vajon megtehetem-e vele, hogy azt érezze, nem kell nekem. Hogy azt érezze, hogy bántani fogom, vagy engedem, hogy mások bántsák. Ő nem érezheti ezt. Pont tőlem nem. Hiszen rám van szüksége. És, lehet, hogy beteg. Nem jöhet úgy a világra, hogy egy pillanatig is azt éreztem, meginog az iránta érzett szeretetünk. Egy életre lelki gondokat okoznánk ezzel neki. Hiszen az édesanyja vagyok. Ekkor még csak éreztem, de a szülés után, a gyermekágyas időszakban tudtam megfogalmazni (és ezáltal a saját édesanyámat is kicsit jobban megérteni), hogy mint jelent édesanyának lenni. Hogy soha senki nem fogja úgy szeretni a babámat, mint én. Hogy csak azért élek, hogy őt egészségben, boldogságban, jólétben neveljem fel. Hogy boldog felnőtt legyen belőle. És ez kizárólag az én és az édesapja felelőssége.

Ennek nem volt köze a vallásomhoz, az istenhitemhez, a társadalmi vitákhoz.

Csak és kizárólag arról szólt, hogy mennyire szeretem őt.

Többen mondták, hogy minek akarok beteg gyereket szülni. Nem tehetem ezt sem a családdal, sem magunkkal, sem a gyerekkel. Nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy nem akarok beteg gyereket szülni, de lehet, hogy azt fogok. És nem tudom bántani, mert már szeretem, sőt, a világon a legjobban szeretem. Hogyan is bánthatnám?

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mit fogunk tenni, ha Down-szindrómás lesz a babánk. Mármint azon túl, hogy a lehető legjobban felkészülünk a speciális ellátására, a kezelésére. Nem vagyunk gazdag emberek, de ha több mindenről lemondunk, akkor van akkora vagyonunk, hogy neki mindene meglegyen. Legalábbis anyagiak terén. Mert rettegtem attól az érzéstől, hogy senki nem fogja majd őt igazán szeretni rajtunk kívül. Nem lesznek mély barátságai, igazi szerelme, nem fogja senki sem félteni és óvni úgy, mint mi. Mi történik majd, ha ő nem lesz képes rá, hogy vigyázzon magára? Mi lesz vele, ha mi már nem leszünk?

A vizsgálati eredményre csaknem egy hetet kellett várni. Ez nagyon hosszú idő. Elég volt ahhoz, hogy a fentieket ezerszer végiggondoljam. Elég volt ahhoz, hogy a google összes magyar nyelvű találatát háromszor is elolvassam a Nifty tesztre és a Down-szindrómára. Nem volt elég ahhoz, hogy az összes könnyemet elsírjam. Belefogytam a bánatba. Hiába tette elém anyukám a legfinomabb fitnesz-falatokat, mintha papírt ettem volna.

Az is nehéz volt, hogy a szakemberektől nem kaptam igazi támogatást. A védőnő és a szülészorvos csak azt mondta, hogy hívjam fel őket az eredménnyel. Ugyan szuper háziorvosom van, de sajnos épp akkor töltötte a kéthetes szabadságát, így vele sem tudtam beszélni.

Amiről senki sem tájékoztatott, az az, hogy a kombinált teszt egy statisztika. Azt mondja meg, hogy ilyen-olyan meghatározott értékekkel X számú babából hány db baba rendelkezik kromoszóma-rendellenességgel (csúnyán fogalmazva). Ez az esetünkben 99 babából 1 baba. Ez nagyon magas kockázatnak számít. Arról sem tájékoztatott senki, hogy maga a kombinált teszt is kb. max. 70%-os pontossággal rendelkezik. Tehát tulajdonképpen, kb. 70% esély volt arra, hogy a babám 1%-os eséllyel Down-szindrómás. És, végeztessük el az amniocentézist, aminél 0,5-2% (bár nekem csak 1%-ot mondtak, de alaposan körüljártam a témát) a vetélési kockázat. Ez alacsony kockázatnak számít. A halva születési esélyek egyáltalán említésre sem kerültek.

A beígért határidő előtt két nappal, következő hét hétfőn épp az Auchan-ba igyekeztünk az apukámmal, amikor egy ismeretlen szám hívott mobilon. Sosem fogom azt a pillanatot elfelejteni. Hogy mennyire nehéz volt kinyögnöm azt a néhány udvarias mondatot, ami megelőzte a lényeget:

A BABÁM TELJESEN EGÉSZSÉGES.

Mondtam az asszisztensnek, hogy most már hivatalosan is ő közölte életem legjobb hírét és, hogy sosem fogom őt elfelejteni. Beleborultam apukám nyakába. Hívtam a férjem, az anyukám.

És még valami kiderült, amit önszántamból meg sem kérdeztem izgalmamban: Kisfiú. Én, aki nem is játszottam soha kisfiúkkal és már válogattam a csillámpónis, rózsaszín, strasszos tapétákat, kisfiút vártam. És örültem neki. Mert tudtam, hogy a közhely igaz: nem számít, fiú-e vagy lány, a lényeg, hogy egészséges legyen.

Ebben a majdnem egyhetes időszakban született meg a „babazsolozsma” - ahogy a férjem hívja - , álltam a fürdőszobában, néztem, simiztem a kis pocakomat, ami még nem hasonlított terheshasra, sokkal inkább egy jó nagy otthonülős-mozizós éjszaka másnapi pizzapocakjára. Csorogtak a könnyeim, és azt mondtam neki: Apa szeret. Anya szeret. Csodálatos, gyönyörű és egészséges kisbaba vagy. És senkinek sem engedjük, hogy bántson téged, mert téged szeretünk a világon a legjobban.

Ezt azóta mindennap elmondjuk neki. Manapság már csak az esti mese után. És akkor, ha valami miatt ideges, fáradt, nyűgös. A héten volt hat hónapos, és ettől a pár mondattól mindig megnyugszik és kisüt a nap a kis arcán.

Előre szeretném bocsátani, hogy az ügyeletes orvosról írt, idézőjelbe tett vélemények nem tőlem származnak. Megtalálhatóak az interneten. Bárki elolvashatja őket az eredeti oldalon, aki ismeri az ügyeletes orvos nevét és beírja a google-ba. A negyedik találatról szemezgettem véleményeket. A ctrl+C és ctrl+V parancsokat használva másoltam ide őket, egyszerűen azért, mert szerintem itt a helyük.

Ma Magyarországon a medikális szülés a „természetes”. A megszokott. Mi több, az otthonszülés valamilyen abnormális, felelőtlen hobbinak számít, amit csak igazi hobó, hippi, felelőtlen anyukák választanak, akiknek nincs ki a négy kerekük. Ezt sugallja a média, a kompetens orvostársadalom, és szüleink, nagyszüleink generációja is, akik szintén kórházban szültek meg minket és szüleinket (Persze arról nem beszélnek, hogyan szültek meg. Nem illik ilyesmiről beszélni, és különben is, ez valami olyan dolog, amit minden nő köteles némán tűrni, eltemetni magában, bármit is élt át esetleg, amivel nehéz megbirkózni). Én egyértelműen gyáva vagyok az otthonszüléshez. Ezért szükségem volt egy jó és megbízható, emberséges orvosra.

Tehát, ahogy az ember lánya meglátja a pozitív tesztet, rohan a megszokott nőgyógyászához, körbekérdez az ismerősök, családtagok között, majd olvasgatni kezdi a különböző fórumokat, csatlakozik az „XY kórházban szültem” csoportokhoz a Facebook-on, elolvassa az összes találatot a Google-ban az adott dokira nézve, majd, abban a hiszemben, hogy most már a létező összes információ birtokában felelősségteljes döntést hozhat, időpontot kér egy magánrendelésre.

És ez tényleg az első csapda. Mert hamis biztonságérzetet ad. Mert a fenti módon megszerzett információk jó esetben is hiányosak, vagy rossz esetben egyszerűen nem felelnek meg a valóságnak vagy nem ezek az igazán fontos információk.

Évek óta egy idős nőgyógyászhoz járok a szüleim lakóhelyén az SZTK rendelőbe. Nagyon kedves, hozzáértő, alapos orvos és nem mellékesen aranykeze van. Minden évben rákszűrünk, átesek egy hasi ultrahangon és manuális emlővizsgálaton is. Minden évben tájékoztatott/tájékozódott a fogamzásgátlás(om)ról, illetve mindig megkérdezte, hogy szeretnénk-e babát, mert szerinte itt az ideje. Persze, ezt nagyon udvariasan és kedvesen kérdezte.

Tavaly úgy döntöttünk a férjemmel, hogy belevágunk a babázásba. Régóta terveztük, de – ma már nevetségesnek tűnő okok miatt – halogattuk egy kicsit. A szokásos évi nőgyógyászati szűrésen büszkén mondtam az orvosnak, hogy már egy hónapja szabad utat engedtünk a leendő gyermekünknek, de sajnos még nem jelentkezett. Ő kifejezte örömét, hogy végre nekiálltunk a babaprojektnek, megnyugtatott, hogy ez teljesen normális, még nagyon az elején vagyunk, és azt javasolta, hogy ha egy év múlva sem érkezik meg a várva várt gyermek, akkor a kivizsgálást a férjemmel kezdjük (Számomra meglepő volt valamiért, hogy napjainkban a férfiak sokkal gyakrabban meddők, mint a nők. Lehet, hogy ez a véleményem is rossz szocializáció következménye?).

Néhány héttel a beszélgetés után ismét megjelentem a rendelésen, elmondtam, hogy szerintem várandós vagyok, és egy hasi ultrahang alatt az orvosom csak annyit mondott, hogy „Talált, süllyedt!”. Mérhetetlenül boldog voltam, meghallgattuk Bucó szívhangját is („Ez tényleg a kis szíve????”). Egyébként így visszaszámolva már a rákszűréskor is velünk volt Bucó, picikén és észrevehetetlenül.

Az orvosválasztás fenti jó orvos-beteg kapcsolat ellenére azért merült fel, mert az orvosom már elmúlt 70 éves, és a lakóhelyemtől kb. 60 km-re lakik, ezért szülést már nem vállal.

Nos, ezek után azt hittem, hogy nagyon körültekintő vagyok. Pedig nem voltam az. Először is kiválasztottam a legközelebbi kórházak közül azt, amelyik a legjobban felszerelt, van PIC és akár tömegközlekedéssel is be tudok menni. Utána kerestem ismeretséget (ugyanabban a kórházban, de egy másik osztályon dolgozó orvost), aki elmondta, hogy van egy kedves, fiatal doktornő - nevezzük mondjuk A-nak – aki szakmailag fantasztikus, emberileg szimpatikus: nyaranta együtt önkénteskednek orvosként szegényebb térségekben.

Mindent elolvastam A-ról, amint a google-ban találtam, ez nem volt sok, mivel tényleg fiatal, de szemmel láthatóan egy kompetens, szimpatikus orvoscsapat tagja, szuperlatívuszokban beszéltek róla a kismamák. Beléptem az „XY Kórházban szültem” csoportba a Facebook-on, ott is dicshimnuszokat kaptam.

Tehát felkerestem A-t. Valóban kedves, szimpatikus volt nekem és a férjemnek is. Persze, magánrendelőbe jártunk hozzá, egy budai villába, de ez igazából meg sem lepett. Szinte az első kérdésem volt, hogy a karácsonyi-szilveszteri ünnepek alatt is tudja vállalni, hogy velem lesz a szülésemen. Azt válaszolta, hogy igen. Hogy ő simán. Neki ez nem gond.

Mivel az első trimeszteri vizsgálatokat elintéztem az SZTK-ban, egy ideig nem volt okunk „randizni”.

A 12. heti genetikai ultrahangot az ország egyik leghíresebb intézményében végezték el. Maga ez az esemény is megér egy külön posztot (lesz is), de a lényeg annyi, hogy katasztrofális eredményt kaptunk. És én hiába hívtam A-t, egyszerűen nem értem el. Egy idő után kiderült, hogy épp nyaralt, és ki volt kapcsolva. Ezzel nincs semmi probléma, megértem. Csakhogy a helyzet azután sem változott, hogy hazajött. Végül arra kényszerültem, hogy üzenetet hagyjak neki abban a bizonyos budai villában, hogy legyen szíves, hívjon vissza, mert gáz van és nem érem el napok óta. Végül kiderült, hogy elromlott a telefonja. Még ekkor is úgy gondoltam, hogy emberek vagyunk, nem gépek, előfordul az ilyesmi.

EKKOR KELLETT VOLNA MENEKÜLNI. MÉG LETT VOLNA RÁ IDŐ.

De nem, én nem menekültem. Két hónap múlva újra elérhetetlen volt úgy egy hétig. A végén már arra kényszerültem, hogy a beszélni akartam vele, időpontot kértem a budai villába.

ITT MÁR OLYAN ELŐREHALADOTT VOLT A TERHESSÉGEM, HOGY NEM TUDTAM MENEKÜLNI.

Majd, a december eleji terhesgondozáson A közölte, hogy reméli, nem szilveszterkor szülök, mert ő akkor lesz 30 éves és két napig bulizni fog. Egyébként nem bulizna, de ez olyan kerek szám. Fordulópont. Kicsit izgul, milyen lesz utána. Mire én: És a helyettese? Egyébként én magam nem tapasztaltam nagy változást 30 után.

Jaaa, a helyettese? Hát, ő vele bulizik, mert nemcsak kollégák, hanem barátok is.

De ne aggódjak, mert csak ez az egy-két nap marad ki, csak nem akkor érkezik a baba. És különben is, bármikor máskor bejön a kórházba.

AHA. ITT KISSÉ KÉTSÉGE ESTEM, DE IGYEKEZTEM POZITÍVAN GONDOLKOZNI.

Hogy a baba nem szilveszterkor jön. Nem is akkor jött, hanem Karácsonykor. Mondanom sem kell, A sehol sem volt.

A helyettese sem. Volt viszont ügyeletes orvos, akinek, ha beírjuk a nevét a google-ba, ezek a bájos jellemzések jönnek ki találatként:

„egy hideg, kiégett, lelketlen, közönyös nő, aki futószalagon rendezi le az embereket, és pár perc után kábé kilök a rendelőből. Slusszpoénként pedig a vizsgálat során (szokásos terhes-ultrahang) sikerült bekapnom egy jó kis fertőzést, szóval finoman szólva sem alapos. A tanulság: hiába csengetem a nem kevés TB-t hosszú évek óta az államnak, marad a magánnőgyógyász, de semmiképpen nem ez a nő... „

„sajnálom szegény drnőt, tudom hogy illetlenség így beszélni valakiről, de olyan gyűlölet volt az arcán hogy én ilyet még nem láttam”

„Egy szörnyeteg. Terhesgondozásra tévedtem hozzá, hogy beutalókat kérjek, de olyan szinten megalázóan bánt velem is, h majdnem elbőgtem magam.”

Az, hogy ilyen előzményekkel hogyan született meg Bucó, egy (vagy több) külön poszt témája lesz.

Nekem tulajdonképpen szerencsém van. Már a várandósság alatt bőven volt előtejem. A szülést követően (sajnos nem azonnal) a babámat a bal mellemre helyezték (azóta is ez a kedvence), ahol bőszen szopikált, azonnal és nagyon ügyesen.

A kórházban nem gondolták túl a szoptatási instrukciókat. Kisfiam kedden született, vasárnap mehettünk haza. Mivel ez idő alatt csupán előtejem volt, de a tejbelövellés nem történt meg, az összes csecsemős nővértől kértem tanácsot. Mindegyik azt mondta, hogy szigorúan három óránként etessem, mindkét ciciből egyen, az egyetlen változó az egy cicire meghatározott időtartam volt: 5 – 10 – 15 perc.

Mivel a babám a harmadik napon besárgult, ezért állandóan szundikált, arra a kérdésemre, hogy ilyen állapotban hogyan ösztönözzem a szoptatásra, nem kaptam választ. Végül a szobatársam szülésznője tanácsolta, hogy ha elalszik a baba a cicin, óvatosan és ütemesen nyomkodjam a bimbóudvart, ezzel beindul a baba szopási reflexe. Röviden: tökéletesen igaza volt. Az egyik legjobb tanács, amit kaptam.

Tehát ott tartottam, hogy a tejbelövellés nem indult még be, viszont a cicim vészesen megdagadt és a tejcsatornáim bekeményedtek, fájtak. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a besárgult babámat napközben elvették, kék fény alá tették, három óránként fél óra hosszára engedték, hogy velem legyen, éjjel viszont együtt lehettünk. Segítséget ebben a helyzetben (sem) kaptam, ezért az „üres” három óráimat arra használtam fel, hogy az interneten tájékozódjak a bekeményedett tejcsatornák fellazításának mikéntjéről. Jó minőségű kézi fejővel persze szépen jött a kolosztrum, de a nagy csomókat ezzel nem lehet kilazítani.

Tehát, két problémával szembesültem: tejbelövellés serkentése és kemény csomók megszüntetése.

Ahol jó információkat találtam:

- www.lll.hu (La Léche Liga, itt MINDENT érdemes elolvasni)

- http://heimpalkorhaz.hu/anyatej/publikacioink/kezi-fejes/ (Innen a masszírozás technikáját lestem el.)

- a kórház által szervezett szülésfelkészítésen volt lehetőség jelentkezni, végül e-mail-ben kaptunk segédanyagokat (masszírozási technika és szoptatási testhelyzetek)

- "Szoptatási tanácsadás kéredezz-felelek" csoport a Facebook-on (Orvos, fogorvos, szoptatási tanácsadó, tapasztalt anya és más szakemberek hasznos válaszai érdemes szétnézni a régi kérdések között, vagy kérdést feltenni)

- Morvay Réka youtube videói, bár ezeket már csak otthon volt alkalmam megnézni

Végül a fenti helyeken található információkból az alábbiakat gyúrtam össze:

- Patikai melegíthető-hűthető zselét mikróban melegítettem, kellemes, testhőmérsékletűnél picit melegebbre, majd a kemény részekre helyeztem (mivel az összes kismamára - leszámítva a néhány VIP szobát - volt 2 db, azaz tényleg 2 db zuhanyzó, ezért úgy döntöttem, nem áztatom a cicimet fél óráig a meleg vízben, de otthon ez is opció).

- Ezt követően a tejcsatornákat kívülről a bimbó felé haladva masszíroztam végig, majd lefejtem a tejet, ezt addig ismételtem, amíg megint puha nem lett a cicim. Ezzel a módszerrel serkentettem a tejtermelést, megszüntettem a csomókat és egy alkalommal kb. 1-1,5 dl tejet fejtem a babámnak.

- Szoptatós teát ittam. Nem tudom, hogy használt-e valamit, de legalább finom volt.

- Víz, víz, víz! Egyrészt a folyadék nélkülözhetetlen a tejtermeléshez, másrészt az első egy-két hónapban szoptatás alatt (az oxitocyn hormon miatt) olyan égető szomjúságot éreztem, mintha a Szaharában lennék, napi átlag 4-5 liter víz is lecsúszott és minden kortyja életmentő volt.

A kórházban nagyon oda kell figyelni arra, hogy mi történik a babáddal, amíg nem vagy vele. Ez nem mindig sikerül, mert egy alárendelt szerepben az ember nyilván nem tudja kontrollálni az eseményeket. Így történhetett meg az, hogy a babám a tudtom és beleegyezésem nélkül tápszert kapott cumisüvegből (annak ellenére, hogy az ezt engedélyező írásbeli nyilatkozatot én nem írtam alá). Úgy kapott a babám tápszert, hogy a lefejt tejem ott volt egy anyatejtároló palackban a cumisüveg mellett a kis tilitoli kocsijában, de hagyta a nővér a tejem a kék fény alatt megromlani. Mégis mekkora erőfeszítést igényelt volna, hogy nem a tápszert, hanem a tejemet önti a cumisüvegbe? No comment. Ez, hál'Istennek, csak egyszer fordult elő, a többi nővér odaadta a lefejt tejem a babámnak vagy engedett szoptatni.

Számítsatok arra is, hogy a kórházban nincs mód alternatív megoldásokat (svéd itatópohár, gyógyszeres kiskanál, tű nélküli fecskendő) alkalmazni a cumisüveg helyett. Azt még értem, hogy a csecsemős nővér 10-20-30 babáért felelős, mindegyik babának egyformán a legjobb ellátás jár és nem fog minden egyes babát körülményesen megetetni. De akkor miért nem bízzák az anyára? Vagy miért nem csak annak a babának adnak tápszert, akinek az anyukája a (még a kórházi protokoll szerint is szükséges) nyilatkozatot aláírta? Vagy miért nem csak az a baba kap tápszert, aki esetében ez indokolt (például az anyának egyáltalán nincs teje vagy lehetősége szoptatni)?

Persze, a nővér nyilván nem tudhatta, hogy én koraszülött baba voltam, sokáig csak cumisüvegből kaptam a tejet, mire elhagyhattam a kórházat, már cumizavaros voltam, amin sajnos nem lehetett segíteni. Anyukám minden nap 2 liter tejet fejt egy éves koromig, nekem és a tejtestvéremnek.

De a cumizavarnak van más következménye is: az orális fixáció. Nem nagy gáz, nem lehetetlen együttélni vele, de azért mégsem szeretném, ha a babámnak is így járna. Ezért mindent, de szó szerint mindent megtettem, hogy elkerüljük a cumizavart. Úgy látszik, a babám abszolút partner ebben, mert a cumisüveget a kórház óta nem fogadja el, a cumit pedig a szájába sem hajlandó venni (Dévény tornánál, de csakis ott, segítség lett volna, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról).

 Sikeresen túléltük azt a pár napot, és aznap este, amikor hazajöttünk a kórházból, belövellt a tejem. Ezt valahogy így kell elképzelni :)

Itthon már semmilyen probléma nem volt a szoptatással. A kisfiam szépen evett, igazi 1-1,5 órás „szoptatási szeánszokat” tartott az első két hónapban. Azóta persze egyre ügyesebb, most kb. 10 perc alatt kortyolgatja ki a neki szükséges mennyiséget és sokat komfortszopizik is.

Mind a tejkő, mind a mellgyulladás – eddig legalábbis - elkerült engem. A mellgyulladásban – sajnos – tapasztalt barátnőm azt mondta, hogy jobban fáj, mint a császármetszés gyógyulása. Az is okozhatja, ha az cicin éjjel-nappal melltartó és melltartóbetét van. Ezért – a barátnőm tanácsát megfogadva – éjszakára nem hordok melltartót, hanem egy 10x10 cm méretű kis frottírtörülközőt teszek a cicimre.

Ami viszont nem került el, az a mellbimbó érzékenysége. A szoptatás, akármilyen fantasztikus is, az elején fáj, és akkor is, amikor jönnek az első fogacskák. Ez van, kár lenne letagadni. Nekem a Garmastan kenőcs vált be (bár a Lansinoh sem rossz, de valahogy nem az igazi) és a Lansinoh melltartóbetét.

Kézzel mosható Avent melltartóbetétet jelenleg tesztelem. Ennek az az oka, hogy a babám 5,5 hónapos, és mostanra állt be olyan tökéletesen a kereslet-kínálat egyensúly, hogy tényleg pont annyi tejem van, amennyire a babámnak szüksége van. A tejem mát nem folydogál össze-vissza, amikor csak kedve tartja, ezért elbír egy olyan melltartóbetétet is, amin nincs ragasztócsík és vízhatlan réteg.

Igen, jelenleg a babám egy igazi iszsz (igény szerint szoptatott) baba. De itt a következő csapda, amibe beleestem. A három, illetve a kétóránkénti etetés. Amikor nagyon fájt a babám pocakja, felmerült mind a gyerekorvosban, mint az új védőnőben, hogy a túl sok tej okozza. Nos, kijelenthetem, van az a hetekig tartó kétségbeesett sírás, sikongatás, amikor az anya megkérdőjelezi a saját érzéseit, tapasztalatait és ösztönét. Kipróbáltam a kétóránkénti etetést, két napig. Kár volt. Csak annyit értem el vele, hogy a babám még többet sírt, mivel éhes volt, ezért még mohóbban evett, ezért sokat bukott, ezért hamarabb éhes lett…...igazi 22-es csapdája. És még a hasfájáson sem segített, természetesen. Szóval, lányok, szoptatásra fel!

Amikor a babám három hetesen hasfájós lett, felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg túl sok levegőt nyel az erős tejleadó reflexem miatt, és azért fáj a pocak. Kijött hozzám Sch. M., egy nagyon kedves hölgy, szoptatási tanácsadó, aki megerősített abban, hogy minden rendben van. Vele beszélgettem először a szülésről, ez egy igazi gyógyító beszélgetés volt, és ő ajánlott egy könyvet is, ami sokat segít a trauma feldolgozásában – de ez egy másik poszt témája lesz.

Mit tesz az ember lánya, ha fáj a babájának a hasa?

1. Felkeresi a gyerekorvost.

2. Felkeresi a védőnőt.

3. Felkeresi a szoptatási tanácsadót.

4. Felkeresi a hordozási tanácsadót.

5. Tanácsot kér mindenkitől: család, barátok, barátnők, szomszéd néni.

6. Végső kétségbeesésében beírja a google-be, hogy "hasfájós baba" és szépen végigolvassa az ÖSSZES találatot.

Az alábbi helyeken a neten sok-sok hasznos információt találtam (főleg olyan információt, ami nem található meg máshol):

- www.lll.hu

- "Szoptatási tanácsadás kérdezz-felelek" csoport a Facebook-on

Igen, jól látjátok, ezeknél a fő téma a szoptatás, azonban más, számunkra fontos témákat is érintenek, mint például a hasfájás, a helyes táplálkozás, a fogzás, az altatás.

Már nem emlékszem pontosan, hogy melyik oldalon vagy csoportban bukkantam rá Dr. Harvey Karp "A legboldogabb baba " című könyvére.

Röviden az a szerző véleménye, hogy a születés utáni első három hónap tulajdonképpen a negyedik trimeszter, és amit mi hasfájásnak nevezünk, az egy tüneteggyüttes, aminek lézetése annak köszönhető, hogy a baba a születésekor még nem áll készen a méhen kívüli világra.

A könyv egy több, egymásra épülő elemből álló módszert ír le, amit én itt most nem fogok részletezni. Olvassátok el! :) Aki jó előre szeretne felkészülni a nehezen kezelhető helyzetekre, annak azt tudom ajánlani, hogy már a terhesség alatt olvassa el a könyvet.

Mi pont azon véreztünk el, hogy a legutolsó megoldásnként került a kezünkbe a könyv, és mire minden mást kipróbáltam és a könyvet és elolvastam, beszereztem a szükséges eszközt (pólya), a babánk már két és fél hónapos volt, egyszerűen képtelen volt megszokni a pólyát (ne valami leszorítós dologra gondoljatok, inkább egy vékony anyagból készült hálózsák-féle, mint a babazsák, csak itt a kicsi karjai is a zsákban vannak). További problémát jelentett, hogy a feszes kis hasizma miatt számára ebben az időszakban még nehézséget jelentett a hason fekvés, ami szintén a módszer része.

Azért osztottam meg veletek ezt, mert ugyan a módszert mi a fenti körülmények miatt nem tudtuk alkalmazni, azonban annyi haszna kétségkívül volt, hogy egy alapvető igazságra rávezetett: minden leendő anyukának ajánlom, hogy a várandósság ideje alatt tekintsen a szülésen túlra is. Ne szégyelljen kérdezni arról, hogy mi vár rá. Kérdezzen mindenkitől. Szűrje meg az információkat. Vajon mi lehet az, ami nekem nehézséget okozhat? Hogyan tudok felkészülni rá? Kihez fordulhatok a problémával? Milyen megoldást tudok alkalmazni? Mennyi időbe, energiába, pénzbe kerül majd a megoldás megvalósítása? Milyen specális tulajdonásgaim vannak? Milyen speciális körülményeim vannak? Ezek tükrében hogyan készüljek fel a babám gondozására? Van rá kilenc hónapotok.

Minket megviselt, az egész családot, szó szerint. A szuperjófej, kedves és hozzáértő doktornénink szerint száz csecsemőből egyet érint az "igazi" hasfájás. Na, a mi kisfiúnk volt ez az egy. :(

Szeretném leszögezni, hogy a posztom nélkülöz mindenféle tudományosságot, kizárólag a saját, kő keményen megszerzett tapasztalatainkon alapulnak az itt leírtak. Mindenki maga dönti el, milyen következtetést von le ezekből, és mindenki saját felelősségére próbálja ki a megnevezett készítményeket, módszereket, vállalva a saját felelősségét.

A harmadik héten kezdődik, minden előjel nélkül, egyszerre az első növekedési ugrással (nem egy fáklyás menet). Jelei: kontrollálhatatlan pukizás, közben sikongatás és saját kis arcának marása, felhúzott lábak, vigasztalhatatlan sírás, éjszakai sírós ébredések. Kész rémálom.

Amiket mi is kipróbáltunk:

BioGaia: Nem hasfájásra van. Ez egy probiotikum. De segíti a megfelelő bélflóra kialakulását, ami – reményeim szerint - közelebb visz a hasfájás leküzdéséhez.

Espumisan: Nem jöttünk rá, hogy használt-e, mindenesetre a gyerek szerette az ízét, mosolyogva cuppogott.

Infacol: A védőnő szerint minden gyereknek használ. Na, nem a miénknek! Már az ízét is utálta (narancsos), és büdös-savas szagú, féli megemésztett tejet bukott vissza tőle. Sajnos a hasfájást ne enyhítette.

Co-Lactase, Lactase Comfort: Mivel laktóz-intolerancia, tejallergia és társai nem merültek fel, ezért nem használtuk sokáig. Kipróbáltuk ugyan, de nem hozott változást. Egyébként a szoptatás első néhány hónapjában az anya a tej(származék)mentes diétája sokat segít a babán is, legalábbis az enyémen segített.

Colocythis: Homeopátia. Valamennyit javult a helyzet, de nem merek rá megesküdni, hogy ettől. Nehézkes alkalmazni, mert előtte-utána fél órával nem szabad mást (tejet, tápszert stb.) a szájba venni. Magyarázd ezt meg egy pár hetes síró gyereknek, akit csak a cici és az anyai testkontaktus nyugtat meg.

Gripe Water: mire kipróbáltuk volna, megszűnt a probléma.

Fontos! Mindent egy hétig ajánlott szedni (a patikus és a doktornéni véleménye szerint), annak érdekben, hogy megfigyelhető legyen, kiváltja-e a kívánt hatást (Kivétel a BioGaia, mert azt folyamatosan szedni lehet).

Melegítős cuccok (meggymag párna, ilyesmi): langyosan tettük pocakra, illetve nem közvetlenül a pocakra, hanem a body, a rugi és egy finom puha frottírtörülköző tetejére. Nem túl gyakran, rövid ideig. Ne legyen forró!!!!! Bucó kimondottan élvezte a nehéz pillanatokban.

Táplálkozás

Amit nem mertem enni: „K” betűs zöldségek, tejtermékek, hagyma, brokkoli, citrusféle, gomba, csokoládé, paradicsom, paprika.

Amivel kapcsolatban észrevettem, hogy tényleg rosszabbodik tőle a helyzet: gomba, tejtermékek, fokhagyma, szoptatós teák :(

Ami kicsípte a baba popóját: citrusfélék, paradicsom.

Ami tényleg használt:

Szintén csak saját tapasztalat, de úgy vettem észre, hogy amikor a baba megtanulja tudatosan kinyomni a pukikat, akkor közeledik a hasfájós időszak vége.

Szoptatás: Nyugtatja és táplálja a babát. Nem tapasztaltam összefüggést a sok cicilés és a hasfájás gyakorisága között (pedig szülésznő, a védőnő és a doktornéni is óva intett a „túl gyakori” szoptatástól). Sokszor - főleg, amikor nagyon szenvedett - , csak komfortszopizott, a jó érzés kedvéért. Cicire tettem, amikor kérte (kb. másfél óránként, növekedési ugrás idején volt ez gyakoribb is). Kell ennél jobb?

Szélcső: A legnagyobb pukikat kihozza (némi kakival együtt), 1-2 órás nyugalmat biztosít az egész családnak. Mellékhatásai egyáltalán nincsenek. Bizarr az alkalmazása, de megéri. Szintén a doktornéni véleménye szerint nem lehet "rászokni", a későbbiek folyamán a baba képes lesz a szélcső nélküli kakilásra, és a szélcső rugalmas anyaga miatt nem tesz kárt a baba végbélnyílásában.

Indiai babamasszázs: Néhány keresetlen puki kipréselhető vele, de az igazi csodája abban rejlik, hogy megnyugtatja a babát, és nagyon jó érzés a simogatás mind a babának, mind a mamának.

Türelem: Idő. A hasfájás a baba három hónapos korában olyan hirtelen múlt el, ahogy jött. Kitartás. Volt néhány hét nyugi, aztán jönni kezdett az első foga ;)

Majdnem fél évvel minden után, ma éjjel álmodtam. Azt álmodtam, hogy szülök, szülöm a második gyermekemet. Azt álmodtam, hogy V. G. a szülésznőm. Azt álmodtam, hogy - bár kórházban vagyok - háborítatlanul szülök. Azt álmodtam, hogy nincsenek körülöttem orvosok, mert nem vagyok beteg, mert nem vagyok veszélyben. Azt álmodtam, hogy nem siettetnek sem engem, sem a babám, nem generálnak mesterségesen már-már elviselhetetlen fájdalmakat. Azt álmodtam, hogy engedik a testemnek, hogy tegye a dolgát. Azt álmodtam, hogy ura vagyok a helyzetnek. Azt álmodtam, hogy nem fognak le, szabadon mozoghatok, kimehetek a wc-re, akár többször is. Megtehetek bármit, ami jó nekünk, nekem és a babámnak.

És mellette végtelen nagy szomorúságot álmodtam. Miért? MIÉRT? Miért nem lehetett így a kisfiammal is??? Miért tették ezt velünk, és teszik sok ezer nővel és gyermekével? Miért? Mert valaki(k) siet(nek) haza? Mert így egyszerűbb neki(k)? Mert jobban fizet? Miért kellett úgy meggyötörni testileg-lelkileg engem? És a babámat? Őt miért? Azt érdemelte, hogy addig nyomkodják könyékkel, amíg be nem vérzik mindkét mellékveséje? Hogy olyan feszes legyen a kis teste, hogy fáj neki a létezés? Hogy hetente zokogjon a gyógytornásznál a fájdalomtól egy egyébként teljesen egészséges baba (10/10 Apgar)? És mégis meddig? Egy éves koráig? Az most sok vagy kevés? És mi lett volna, ha nem veszem észre, hogy baj van? Vagy nem azonnal veszem észre, hanem mondjuk akkor, amikor menni tanul? Lehet, hogy kihat majd a születése az egész életére? Valószínű.

Szóval álmodtam, boldog voltam. És végtelenül szomorú is.