Nekünk természetesen ez sem volt fáklyás menet. Persze, nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek a genetikai ultrahangok inkább rémálomhoz hasonlítanak. Nagyon jól esik visszagondolni arra az izgatott örömre, ami az első genetikai ultrahang előtt elborította ki családunkat. Vajon hogy néz ki? Megmutatja magát? Kisfiú lesz vagy kislány?

Az első genetikai ultrahangra az ország egyik legjobb hírű intézményében került sor. Legalább az esedékesség (12. terhességi hét) előtt egy hónappal időpontot kell foglalni, mert annyira sok a páciens. Mi az első ultrahangon kétszer vettünk részt. A telefonos bejelentkezéskor az adminisztrátor kissé elszámolta magát, és a véletlenül a 10. hétre kaptunk időpontot. Amikor az orvos nézegette a pocakomat a készülékkel és egyszer csak megszólalt, hogy „Túl kicsi”, egy másodperc töredéke alatt leizzadtam. Azt hittem, Bucó nem növekszik. Aztán hozzátette, „A vizsgálathoz túl kicsi. Még nincs 12 hetes.”. Na, itt azt hittem, megtudtam, mit jelent az a kifejezés, hogy mázsás kő esett le a szívemről. Pedig akkor még nem tudtam igazán.

A 12. héten hétfőn szintén megjelentünk, ugyanahhoz az orvoshoz kaptunk időpontot, aki az ország egyik legjobb specialistája, emellett nagyon szimpatikus és kedves is. Maga a kombinált teszt két részből áll: egy vérvételből és egy ultrahangból. Először vért vettek tőlem, majd vártunk az ultrahangra.

Maga az ultrahang jól indult. Láttunk Bucót, amint úszkál a pocakban. Láttuk, hogy szép nagy orrcsontja van. Szegénykém nem nagyon szerette az ultrahangot, mert először hátat fordított, majd leúszkált a méhlepény felé, ott fejjel lefelé fordult és a kis arcát a méhlepénybe fúrta. Furcsa volt látni, ahogy a magzatvízben „evickél”. Ezek után még el is aludt. Az első rossz élmény ekkor ért. Az orvos, hogy felébressze, ütögetni kezdte a hasamat. Nem gyengéden. Igazság szerint kifejezettem fájt. És azt is rossz volt látni, ahogy Bucó ennek hatására kapálózni kezdett, mintha menekülni akarna. Végül megmutatta magát, sok helyen lemérték. Orrcsont rendben. Combcsont rendben. A tarkóredőnél több értéket mértek: 2,9-et, majd 3,0-át, és a végén 3,2-őt. A legmagasabb értéket vették figyelembe. Tudni kell, hogy a határ a 3,0. Ami ennél nagyobb, az vastag tarkóredőnek számít, ami a Down-szindróma egyik jellemzője. Ettől önmagában még nem kell megijedni, hiszem a vérvizsgálat során két hormon szintjét is mérik, és minden ismérvet együttesen vizsgálva születik meg a vizsgálati eredmény. Azért, a folyosón várva, kissé idegesek voltunk. Persze egyikünk sem mutatta ki, sem a férjem, sem én. Majd behívott minket az orvos. Mind az orvos, mind az asszisztens felálltak, megálltak a vizsgáló közepén és ünnepélyesen, halk hangon kezdtek el beszélni hozzánk. Valamiért úgy láttam, hogy mindeketten sápadtak. Éreztem, hogy szédülni kezdek és gombóc nő a torkomban. „Rossz hírt kell közölnöm. Nagyon sajnálom, de magas kockázati értéket mutattak ki a vizsgálatok Down-szindrómára. A számított kockázat 1:99, tehát 1% esély van arra, hogy a baba Down-szindrómás. Úgy éreztem magam, mint aki körül elfogyott a levegő. Hiába lélegeztem, úgy éreztem, fulladok és a gombóc a torkomból a gyomromig süllyedt. Megfogtuk a férjemmel egymás kezét, ránéztem, és az arcán láttam, nagyjából milyen látványt nyújthatok. Az orvos azt tanácsolta, hogy beszéljünk a genetikussal, és ha minden rosszul alakul, megtaláljuk a MEGOLDÁST (Akkor még nem tudtam, hogy szépnyelven így hívják az abortuszt.). Persze, a további vizsgálat vetélési kockázattal jár, azaz, van olyan vizsgálat is, amit nem, de az egy kisebb vagyon.

Azt hittem, elájulok. Kiültünk a váróba, és fogalmam sincs, hogy bírtuk ki bőgés nélkül.

A genetikus egy fiatal biológusnő volt. Elkezdte vázolni a lehetőségeket. Magas a kockázati tényező. Ilyenkor az amniocentézist vagy a méhlepény biopsziát javasolják. Nekünk az amniocentézist jelölte meg a genetikus. Ennek az a lényege, hogy egy nagy tűvel beszúrnak a kismama hasába, mintát vesznek a magzatvízből és abból állapítják meg, hogy fennáll-e kromoszóma rendellenesség. Kérdésemre azt mondta, hogy 0,5-1% vetélési kockázattal jár. Akkor már tudtam, hogy ez akár kockázat akár 2% is lehet. És akkor még nem beszéltünk a halvaszületési kockázatról, amit ugye (tudtommal) nem is mérnek.

A férjemmel egymásra néztük: Szóval kb. minimum ugyanakkora a Down-szindróma kockázata, mint a vetélési kockázat? Akkor egyáltalán, mi értelme van?

Külön meg kellett kérdeznem, hogy van-e lehetőség olyan teszt elvégzésére, ami nem jár vetélési kockázattal. Volt lehetőség. Aztán rátért arra, hogy rossz eredmények esetén még van lehetőség a MEGOLDÁSRA.

Elmondtam, hogy mi – függetlenül az eredménytől – nem szeretnénk a MEGOLDÁST. Csupán fel szeretnénk készülni arra, ha a babánk tényleg Down-szindrómás.

Innentől kezdve halk beszédet, részvétteli tekintetet kaptunk, mintha épp gyászolnánk, vagy mi magunk haldokolnánk. Pozitívum, hogy innentől fogva nem erőltettek semmit sem.

Üvöltve zokogtam a kocsiban és ha megöltek volna is, képtelen voltam visszafogni magam. A férjem olyan halálsápadtan nézett, amilyennek hál”Istennek sem előtte, sem utána nem láttam. Elmentünk a szüleimhez, akik szintén megijedtek, viszont nagyon ott voltak velünk lelkileg, és a nem-invazív vizsgálat horribilis árát is segítettek kicsengetni.

Őszintén szólva, akkor úgy gondoltam (és most is úgy gondolom), hogy ha a védett méhembe beszúrnak egy tűt, akkor a babám egyrészt halálra rémül, másrészt minden orvosi odafigyelés és profizmus mellett számolni kell a vetéléssel, fertőzéssel, halvaszületéssel. Annyira vártuk ezt a babát! Annyira örültünk neki! Annyira szerettük már akkor is!

Tényleg hittem abban, hogy a babám érez engem, érzi az érzelmet, a hangulatomat, a gondolataimat. Sokat gondolkoztam azon, vajon megtehetem-e vele, hogy azt érezze, nem kell nekem. Hogy azt érezze, hogy bántani fogom, vagy engedem, hogy mások bántsák. Ő nem érezheti ezt. Pont tőlem nem. Hiszen rám van szüksége. És, lehet, hogy beteg. Nem jöhet úgy a világra, hogy egy pillanatig is azt éreztem, meginog az iránta érzett szeretetünk. Egy életre lelki gondokat okoznánk ezzel neki. Hiszen az édesanyja vagyok. Ekkor még csak éreztem, de a szülés után, a gyermekágyas időszakban tudtam megfogalmazni (és ezáltal a saját édesanyámat is kicsit jobban megérteni), hogy mint jelent édesanyának lenni. Hogy soha senki nem fogja úgy szeretni a babámat, mint én. Hogy csak azért élek, hogy őt egészségben, boldogságban, jólétben neveljem fel. Hogy boldog felnőtt legyen belőle. És ez kizárólag az én és az édesapja felelőssége.

Ennek nem volt köze a vallásomhoz, az istenhitemhez, a társadalmi vitákhoz.

Csak és kizárólag arról szólt, hogy mennyire szeretem őt.

Többen mondták, hogy minek akarok beteg gyereket szülni. Nem tehetem ezt sem a családdal, sem magunkkal, sem a gyerekkel. Nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy nem akarok beteg gyereket szülni, de lehet, hogy azt fogok. És nem tudom bántani, mert már szeretem, sőt, a világon a legjobban szeretem. Hogyan is bánthatnám?

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mit fogunk tenni, ha Down-szindrómás lesz a babánk. Mármint azon túl, hogy a lehető legjobban felkészülünk a speciális ellátására, a kezelésére. Nem vagyunk gazdag emberek, de ha több mindenről lemondunk, akkor van akkora vagyonunk, hogy neki mindene meglegyen. Legalábbis anyagiak terén. Mert rettegtem attól az érzéstől, hogy senki nem fogja majd őt igazán szeretni rajtunk kívül. Nem lesznek mély barátságai, igazi szerelme, nem fogja senki sem félteni és óvni úgy, mint mi. Mi történik majd, ha ő nem lesz képes rá, hogy vigyázzon magára? Mi lesz vele, ha mi már nem leszünk?

A vizsgálati eredményre csaknem egy hetet kellett várni. Ez nagyon hosszú idő. Elég volt ahhoz, hogy a fentieket ezerszer végiggondoljam. Elég volt ahhoz, hogy a google összes magyar nyelvű találatát háromszor is elolvassam a Nifty tesztre és a Down-szindrómára. Nem volt elég ahhoz, hogy az összes könnyemet elsírjam. Belefogytam a bánatba. Hiába tette elém anyukám a legfinomabb fitnesz-falatokat, mintha papírt ettem volna.

Az is nehéz volt, hogy a szakemberektől nem kaptam igazi támogatást. A védőnő és a szülészorvos csak azt mondta, hogy hívjam fel őket az eredménnyel. Ugyan szuper háziorvosom van, de sajnos épp akkor töltötte a kéthetes szabadságát, így vele sem tudtam beszélni.

Amiről senki sem tájékoztatott, az az, hogy a kombinált teszt egy statisztika. Azt mondja meg, hogy ilyen-olyan meghatározott értékekkel X számú babából hány db baba rendelkezik kromoszóma-rendellenességgel (csúnyán fogalmazva). Ez az esetünkben 99 babából 1 baba. Ez nagyon magas kockázatnak számít. Arról sem tájékoztatott senki, hogy maga a kombinált teszt is kb. max. 70%-os pontossággal rendelkezik. Tehát tulajdonképpen, kb. 70% esély volt arra, hogy a babám 1%-os eséllyel Down-szindrómás. És, végeztessük el az amniocentézist, aminél 0,5-2% (bár nekem csak 1%-ot mondtak, de alaposan körüljártam a témát) a vetélési kockázat. Ez alacsony kockázatnak számít. A halva születési esélyek egyáltalán említésre sem kerültek.

A beígért határidő előtt két nappal, következő hét hétfőn épp az Auchan-ba igyekeztünk az apukámmal, amikor egy ismeretlen szám hívott mobilon. Sosem fogom azt a pillanatot elfelejteni. Hogy mennyire nehéz volt kinyögnöm azt a néhány udvarias mondatot, ami megelőzte a lényeget:

A BABÁM TELJESEN EGÉSZSÉGES.

Mondtam az asszisztensnek, hogy most már hivatalosan is ő közölte életem legjobb hírét és, hogy sosem fogom őt elfelejteni. Beleborultam apukám nyakába. Hívtam a férjem, az anyukám.

És még valami kiderült, amit önszántamból meg sem kérdeztem izgalmamban: Kisfiú. Én, aki nem is játszottam soha kisfiúkkal és már válogattam a csillámpónis, rózsaszín, strasszos tapétákat, kisfiút vártam. És örültem neki. Mert tudtam, hogy a közhely igaz: nem számít, fiú-e vagy lány, a lényeg, hogy egészséges legyen.

Ebben a majdnem egyhetes időszakban született meg a „babazsolozsma” - ahogy a férjem hívja - , álltam a fürdőszobában, néztem, simiztem a kis pocakomat, ami még nem hasonlított terheshasra, sokkal inkább egy jó nagy otthonülős-mozizós éjszaka másnapi pizzapocakjára. Csorogtak a könnyeim, és azt mondtam neki: Apa szeret. Anya szeret. Csodálatos, gyönyörű és egészséges kisbaba vagy. És senkinek sem engedjük, hogy bántson téged, mert téged szeretünk a világon a legjobban.

Ezt azóta mindennap elmondjuk neki. Manapság már csak az esti mese után. És akkor, ha valami miatt ideges, fáradt, nyűgös. A héten volt hat hónapos, és ettől a pár mondattól mindig megnyugszik és kisüt a nap a kis arcán.