Nos, az első genetikai ultrahang és az azt követő szélvész után azt hittem, semmi rosszat nem közölhetnek már velünk. Persze, most is tévedtem. A szülészorvosom azt a genetikust ajánlotta, aki ugyanabban a budai magánrendelőben rendelt, ahová egyébként terhesgondozásra jártam, mondván, hogy ő csak benne bízik meg. El is mentünk a férjemmel együtt, nem minden izgalom nélkül.

Az orvos stílusa kevésbé volt kedves, mint a többieké, akikkel addig találkoztam, de ez egyáltalán nem zavart. Vizsgálat közben nem mondott semmit, látszódott rajta, hogy koncentrál, ezt sem kifogásoltam. Bár jó lett volna, ha láthatjuk a pici arcát, tudtam, hogy a genetikai ultrahang nem erről szól. Jó pont volt, hogy amikor a babó elaludt, akkor az orvos nem nyomkodta a hasamat, hanem kaptam egy kocka csokit, és türelmesen megvárta a hatását. Sokáig nézte, mérte, valóban nagyon alapos volt.

Amikor felöltözhettem, átültünk a kényelmesebb fotelba, az orvos azt mondta, hogy rossz hírt fog közölni: multicisztás a baba veséje. Mivel akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy ez mit jelent, - most már egészen rutinosan – halálra rémültünk. Jó hír, hogy látott vizeletet, szóval a másik veséje valószínűleg működik. Ne aggódjunk, általában nem okoz gondot, emberek hosszú életet élnek le egy vesével. Mert az ép vese átveszi a másik szerepét is, és tökéletesen képes ellátni a funkcióját. De, ha így nem akarjuk, van még lehetőség a „megoldásra”. Hát, igen, ismét a „megoldás”. Mert bár a a terhességem olyan időszakba lépett, hogy már már nem olyan könnyű a „megoldást” elintézni, ha találunk elég jó indokot, akkor sikerülni fog, ne aggódjunk. Magyarul, szívesen segít megölni a babánkat, ha így, egy vesével nekünk nem elég jó. Tudjátok, mit éreztem? DÜHÖT. Alig vártam, hogy kikeveredjek onnan, ne ugorjak neki, ne kezdjek el üvöltözni vele, hogy ezt mégis hogy képzeli? És, ha mondjuk elálló füle lesz, vagy barna szeme, amivel szintén lehet együtt élni, de előfordulhat, hogy mi aprófülű vagy kékszemű gyereket szeretnénk, akkor ez hogy működik? Leadjuk a lelencházba, mondván, hogy tulajdonképpen nincs vele nagy gáz, de nekünk azért mégse kell?

És, hogy van lehetőség a „megoldásra” a határidőn túl is? Igen egyszerű.

Bár megállapították, hogy a babánk nem Down-szindrómás, a vastag tarkóredője miatt elküldtek minket magzati szívultrahangra is. A magzati szívultrahang a második genetikai ultrahang után egy héttel volt esedékes, és utána már csak pár napos határidővel volt elvégezhető a „megoldás”. A genetikus szerint nem volt itt semmi probléma: arra az esetre, ha a szívultrahang eredménye nem kedvező, kaptunk egy telefonszámot, ahol a genetikusra kellett volna hivatkozni, és – akár hétvégén is – kimódolták volna nekünk „a megoldást”, megfelelő indokkal.

Azért azt még elmondta, hogy ugyan neki nem szakterülete a magzati szívultrahang, de sokat hallott már, és a tapasztalatai alapján a babánk szíve makk egészséges.

A genetikus ezeket közölte, majd keresztbe tette a lábait, hátradőlt a fotelban, a kezeit a tarkójára tette és kinyújtózott egy nagyot: „Most már elmondtam minden fontosat, egész nap ráérek, ha akarják, kérdezzenek.” Azért egy széles mosolyt még eleresztett, biztos, ami biztos.

Nem kérdeztünk semmit. Többet is megtudtunk az egészségügyi rendszerről, mint amit valaha is akartunk. Hazafelé menet dühöngtem a kocsiban. A telefonszámot meg sem néztem.

A magzati szívultrahang tökéletes eredménnyel zárult.

Két hét múlva a kontrollon nem tudott semmi újat mondani. Ennek kimondottan örültem.

A harmadik genetikai ultrahangon nem történt semmi különös. Nem voltak rémhírek, viszont kaptam egy csodás képet a babám arcáról. Igaz, a genetikus, miközben vizsgálat után az adatokat diktálta az asszisztensnek, már a telefonját nyomogatta. Úgy köszöntem el, hogy fel sem nézett. Minek is?

A szülés után egy héttel összefutottam vele a kórházban, ráköszöntem, de már fel sem ismert. Hús – hús. Darab – darab. Értem én, kevés az vadász, sok a fóka, fóka kussoljon, örüljön, ha a vadász ránézett egyszer, ne várjon repetát, nincs rá idő.

Egy ismerősöm később mesélte, hogy neki abban a szerencsében volt része, hogy már az első genetikai ultrahangot is ez a genetikus csinálta. Az eredmény is hasonló lett, mint a miénk. Mindezt olyan empátiával sikerült közölni a kismamával, hogy az bőgve kászálódott le a vizsgálóasztalról.

Kár, hogy az orvosi egyetemen nem tanítanak kommunikációt. Vagy, hogy egyes embereknek nincs annyi önismerete és hajlandósága, hogy csiszolgassa a hiányosságait. De minek is? A „beteg” így is, úgy is fizet.