Előző este hidegfront volt, és a fiam olyan bulit csapott a pocakban, hogy kirúgta éjjel a ház oldalát. Reggel hat-hét óra körül kezdett el folyni a magzatvíz, fájásaim nem voltak. Vártam egy órát, és hívtam telefonon a szülésznőt, aki feltett néhány kérdést, majd mondta, hogy lassan induljunk el a kórházba.

A kórházban egy nagyon kedves fiatal doktornő felvette az adataimat. A szülésznő megvizsgált – ez elég fájdalmas volt, feljajdultam – majd közölte, hogy a méhszájam magasan van, alig érte el, csak egy ujjnyira nyitott és ez nagyon kevés. Még én védekeztem, hogy értsék meg, alacsony a fájdalomküszöböm, mert fogalmam sem volt róla, hogy amit velem csináltak, az valóban fájdalmas dolog. A fiatal doktornő is megvizsgált (ez egyáltalán nem fájt), és feltett egy „P” betűvel kezdődő nevű tablettát, méhszájtágítót. Utána beengedték a férjemet, kaptam homeopátiás bogyókat és vártunk egy órát, hátha beindulnak a fájások. Ekkor már folyamatosan rajtam volt a ctg, 10-16 közötti értéket mutatott, de gyengébbnek éreztem, mint egy átlagos menstruációs fájdalmat. Ezután vártunk, a férjemmel és a szülésznővel beszélgettünk. A fogadott orvosomat telefonon nem sikerült elérni, kikapcsolta. Mondták, hogy éjjel is szülést vezetett, de ekkor még nem idegeskedtem, mert egyrészt ki tudja, mikor jön ki a kisfiam ténylegesen (hátha addig kialussza magát), másrészt megbeszéltük, hogy ha nem tud jönni, akkor küldi a helyettesét. De hát ugye ez nem fordulhat elő, ugyanis letette a nagyesküt, hogy kizárólag szilveszterkor elérhetetlen, mert akkor ünnepli a harmincadik születésnapját, és mivel a kisbabám Karácsonykor készült kibújni, úgy gondoltam, nem lesz itt probléma, be fog jönni. Amikor megtudtam, hogy azon a számán sem elérhető, amit csak a kórház ismer, kezdtem feszült lenni. A szülésznő legalább egy-másfél órán át hívogatta, eredménytelenül. Végül kinyomozta a testvére számát, és azon elérte. Kiderült, hogy Balatonra utazott, mert az egyik rokona egyedül él, magányos, Karácsony van, és fél a család, nehogy a magány miatt kárt tegyen magában, ezért mindenki odautazott hozzá. Nem fog jönni. Helyettest nem küld. Bár a szülésznő hangja végig kedves és nyugodt maradt, amíg vele beszélt, rajta is érezni lehetett a feszültséget. Szépen, nyugodtan tette fel a kérdéseket, amik bennem is megfogalmazódtak (Miért kapcsoltad ki a telefont? Miért vagy elérhetetlen? Ezt így nem lehet csinálni. Itt vár rád a kismama. Legalább szólhattál volna, hogy tudjuk, nem jössz. Tényleg nem fogsz bejönni? Egyáltalán nem jössz be? A végére sem? Helyettest nem küldesz? Mi legyen a kismamával?), de válasz nem kapott.

Vettem a mély levegőket, próbáltam nyugodt maradni és nem gondolni arra, hogy az ügyeletes doki beceneve a környéken „szörny”, próbáltam nem gondolni arra, hogy vajon miért kapta ezt a nevet. Igyekeztem nyugodt maradni, úgy döntöttem, hogy most magunkra koncentrálok, a babám épsége a legfontosabb. Ugyan a lehető legszarabb helyzetbe kerültem, de nekem most ebből kell kihoznom a legjobbat.

Tizenegy óra körül ismét megvizsgált a szülésznő és a fiatal doktornő (aki végig nagyon empatikus volt), és bemutatkozott az ügyeletvezető is, aki közölte, hogy nem jól haladunk, oxitocint kell adni, először 3 ml/h-t kaptam (ez délutánra már 18 ml/h volt, majd a szülés végén elfordították a monitort, a férjem szerint volt az 32 is). Azért sikerült azzal a mondattal nyitnia, hogy „Lám, itt egy kismama, aki nem bírja a fájdalmat”. A fájások nagyon beindultak, meglepően erősnek érzetem őket, kettő percenként jöttek ettől kezdve. Mivel a baba „fent volt” állva és labdán vajúdtam, ettől a baba kicsit lejjebb jött – legalábbis ezt mondták. A kezembe kötött infúzión keresztül megkaptam az első adag antibiotikumot, mondván, fertőzésveszély van (Zárt méhszájnál??? Szivárgó magzatvíznél? Az nem befelé szivárog, hanem kifelé….Mi a szarnak kellett bennem annyit turkálni!?)

Az unszimpatikus ügyeletes orvos szerint a méhszájam nem tágult megfelelően, ezért úgy döntött, „megvizsgál”. Ma már tudom, hogy amit ő „vizsgálatnak” nevezett, az a méhszáj kitágítása kézzel. Barbár és embertelen volt, mind az orvos, mind a fájdalom, amit okozott. Nem tudom, hogyan, moccanni sem tudtam, kiürült az agyam a fájdalomtól, jobban fájt, mint bármi más a szülés során, mint bármi más, amit eddig átéltem. Ordítottam, és teljesen mindegy volt, hogy nyitva tartom-e a szemem, vagy becsukom, mert semmit sem láttam, csak villózó vörös fényeket és ködöt. Azt hiszem, erre mondják a regényekben, hogy „elködösült a szeme a fájdalomtól”. Az volt az orvos „engedménye”, hogy a fájások közötti szünetben „vizsgált”. Akkor nem vettem észre, de annyira ordítottam, hogy a szülészet külső folyosóján várakozó anyukám kért az anyósomtól két Xanax-ot, mert máshogy nem bírta elviselni az ordításom. Na, miután az orvos így „megvizsgált”, sőt, szerinte „segített”, közölte, hogy a fájdalmamról én tehetek, mert normális esetben a „vizsgálat” nem fáj. Ettől kezdve dőlt belőlem a vér. Jutott mindenhová, rám, az ágyra, a férjemre, két Tena pelenkát sikerült megtöltenem rövid idő alatt. Enni nem engedtek, csak szőlőcukrot és csokit (azért egy banánt gyorsan betoltam, amíg kimentek, mert már nagyon éhes és kimerült voltam, ettől kicsit magamhoz tértem), és vizet is ihattam.

Visszatértem a labdára, és olyan fájdalmakat éltem át, mint még soha sem (leszámítva a „vizsgálatot”). Persze, a fájások alatt ismét csak gúnyolódott rajtam az ügyeletes orvos: „Most már látszik, hogy itt vannak az igazi fájások. Most már nem mosolyog úgy, mint reggel, ugye?”. Fájás közben nem tudtam megszólalni, de a mai napig tisztán emlékszem a gondolatra, hogy én aztán biztosan nem mosolyogtam rá sosem, mert viszolyogtam az embertelenségtől, ami sugárzott belőle.

Persze, megállapították, hiába a sikeres „vizsgálat”, a méhszájam még mindig nem tágul eléggé (vagyis embernyelven: nem férek be a helyi protokoll-ba), ezért az EDA-t ajánlották. Már félájultnak éreztem magam a fájdalomtól, és mivel azt mondták, ezzel ki fog nyílni a méhszájam, és segítek a babámnak, beleegyeztem. Gondolom, senkit sem lepek meg azzal, hogy nem kellett volna. Az első aneszteziológus egy fiatal, elhízott nő volt. Megbeszéltük, hogy szólok, ha épp fájás jön, hogy ne akkor szúrjon. Maga az EDA beadása egy rendkívül kényelmetlen testhelyzetben történik, de rendszerint nem kell sokáig úgy maradni: fel kellett ülnöm a szülőágy szélére, lábaimat kis sámlira tenni, és ráborulni a térdeimre. Ez ekkora pocakkal és fájások közepette nemhogy kényelmetlen, hanem marhára szar. Én kb. egy órát töltöttem ebben a pozícióban, és megmozdulni sem szabad. Azt hiszem, a teljes agykapacitásomat az foglalta le, hogy a fájások közben meg se moccanjak, de sikerült valahogy véghezvinni. Először a férjem tartotta a fejemet (utólag elmondta, annyira ellen kellett tartania, hogy izomláza lett másnapra). Mit szépítsek? Az aneszteziológus csajszi béna volt. Végig számoltam magamban, és összesen hétszer szúrt gerincen (nem számítva a sóoldatot), majd feladta. Rákérdeztem, hogy mégis hányszor szúrt meg, azt mondta, kétszer, de nem mert a szemembe nézni, és laposkúszásban csúszott ki a szülőszobáról. A második aneszteziológus szintén egy fiatal doktornő volt, rajta már érződött, hogy gyakorlottabb és magabiztosabb. A férjemet kiküldték. Megkértem a szülésznőt, hogy tartsa a fejemet, mert nagyon félek, hogy mozogni fogok, ha jön egy fájás. Profin segített. Őszintén szólva, sosem fogom tudni neki megköszönni, hogy végig velem volt. Igen, beledaráltak a kórházi protokollba, nyilván nem szállt szembe értem az ügyeletes orvossal. DE. A legnehezebb pillanatokban velem volt és támogatást nyújtott, testileg-lelkileg. Ahogy a férjem is. A második aneszteziológus csak ötször szúrt meg, mondta, hogy pont ott van egy anyajegyem, ahol szúrnia kellene, ezért nem sikerül, de oldalról végül beszúrt. Hideget éreztem a lapockáim között, és elmúlt a fájdalom, max. 10 percre. Közben visszajött az ügyeletes orvos, akinek mondtam, hogy ez az EDA dolog baromira nem ért semmit, mert egyre erősebbek a fájdalmak. Természetesen, az EDA sikertelenségének is én voltam az oka, mert egyrészt, miért van ott anyajegyem, ahol, másrészt össze vannak csúszva csigolyáim, mint egy öregasszonynak. Mondtam, hogy a terhesség alatt valóban fájt a gerincem és a csípőm, de minden nap gyógytornáztam vele, még a szülés előtti napon is, hogy karban tartsam. Megkérdeztem többször is, hogy milyen hatása lesz a gerincemre az, hogy tizenkétszer beleszúrtak tűvel, de érdemi választ nem kaptam – valószínűleg nem örültem volna neki. Csak azt ismételgette az ügyeletes orvos, hogy ha sikerült volna beadni, akkor most nem érezném a fájásokat, és én tehetek róla, hogy nem sikerült. Nem hittem egy szavát sem, de már nem volt erőm vitatkozni. A férjem megint bejöhetett és mesélte, hogy a folyosón a nővérek arról beszélgetnek, hogy „Nagyon kemény kismama van a kettesben” - ez voltam én. Visszaültem egy kicsit a labdára, de annyira elfáradtam, úgy éreztem, hogy pihennem kell, a szülésznő megengedte, hogy az ágyra üljek, és nekidöntsem a hátam a támlának. Pisilni nem engedtek ki többet, pedig nagyon kellett, ágytálba nem igazán sikerült, ez délután hat óra körül volt, legközelebb hajnali három körül sikerült pisilnem. Visszajött az ügyeletes orvos, és azt mondta, hogy aki ezt kibírja, az megérdemli, hogy hüvelyi úton szüljön. Hát, kösz, b.zdmeg! Akkor jöttem rá, hogy már császározni akart (utólag elmondta, hogy a tolófájásokig császározni akart. WTF?). Ez az egész hozzáállás! A hüvelyi szülést ki kell érdemelni??? Valami jutifali? És aki mondjuk nem bírja, hogy döfködik a gerincét, meg kézzel elszakítják a méhszáját, az nem érdemli meg? Nem ez lenne a természet rendje? És akkor jön valaki, és önkényesen eldönti, hogy ki mit érdemel? Nem szeretném folytatni (most) ezt a gondolatot, mert túl messzire vezetne, és ez a poszt most nem erről szól.

Mivel még mindig nem volt megfelelő a méhszájam, fel kellett húznom a lábaimat, és az egyik oldalamra feküdni, felemelni a másik lábamat, majd egy fájás után átfordulnom a másik oldalamra, és ott is felemelni a lábamat. A férjem egy hős volt. Rohangált a fejem körül, ha átfordultam, tartotta a megemelt lábam (mert a kengyelt levették, nem volt hová támaszkodnom, és már nagyon fáradt voltam), és szőlőcukrot tett a számba, megitatott. Úgy éreztem magam, mint egy maratoni futó. Megszűnt az idő. Nem tudom, mennyi ideig csináltuk ezt. Egyszer csak éreztem, hogy kakilni kell. És arra gondoltam, végre!!! Végre jön a babám! Hanyatt döntötték az ágyat, hiába kértem a doktornőt, hogy legalább félig ülhessek fel, mert úgy jobb lenne, nem engedte (Miért is? Mert akkor kényelmetlenkednie kellett volna?). Azt mondták, hogy a következő tolófájásnál nyomjak lefelé (De hát hanyatt fekve akkor merre van a lefelé? Nem a lábaim felé szerintem.). Próbáltam kitámasztani a lábaimat, de nem volt hová. Azt mondták, húzzam fel a térdem a kezeimmel a vállaimhoz, vegyek nagy levegőt és úgy nyomjak. Ebben a testhelyzetben ez kivitelezhetetlen volt számomra. Nyomtam, mint állat, de csak annyit értem el, hogy vörös lett a fejem, mint a cékla, persze erre is kaptam néhány megjegyzést. Próbáltam kitámasztani. Húztam a lepedőt. Elmondta az ügyeletes orvos, hogy erről is én tehetek, merthogy rosszul nyomok. Nem tudom…...hogy lehet rosszul nyomni????? Kértem, hogy kitámaszthassam a lábamat, mert úgy könnyebb lenne. Erre behívtak még két embert a folyosóról, akik lefogták a lábamat, hiába mondtam, hogy ez így nem jó nekem. A fiatal doktornőre rászólt az ügyeletes orvos, hogy csinálja már (szemmel láthatóan nem igazán akarta csinálni), erre felállt mellém a sámlira, és könyékkel nyomta lefelé a hasam, amikor nyomnom kellett. Nem tudom, hányszor csináltuk ezt. Nagyon sokszor. Igazából a tolófájásokat már nem nevezném fájásoknak. Üdítőnek éreztem, hogy legalább ezek nem fájnak. Az azért fájt, hogy az ügyeletes orvos végig bennem tapogatta a babám fejét. Ne tudom, hányszor hallottam, hogy „Már csak egyet kellene nyomni és kint lenne.” Miért nem tud kijönni?” „Honnan jön ez a sok vér, te látsz valamit?” „Valamiért elakad, a méhszáj egyik oldalának megy neki a feje. Támasszuk ki!” (Én nem emlékszem, de utólag mondta a férjem, hogy a köldökzsinór többszörösen volt a kis mellkasára tekeredve, egyszerűen nem volt elég hosszú, ezért kellett olyan sokszor „utolsót” nyomnom) „Nem látok semmit, dől a vér”. Mivel nem voltam jókislány, és többszöri figyelmeztetés ellenére nem tudtam a nyomások között lassan levegőt venni, hanem csak szaporán, oxigént is kaptam. És akkor kint volt a babám feje búbja. Az ügyeletes orvos megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni a feje búbját, mondtam, hogy nem szeretnék most felülni. Erre megint gúnyolódott: „Gondoltam, hogy nem akarja. Érdekes, ilyenkor egyik sem akarja”. Megkértem a férjemet, hogy a következő fájásnál tartsa a fejemet. Kicsit sokan voltunk, ketten fogtak le, hogy ne tudjak mozogni, egy doki könyökölt a pocakomon, a másik turkált bennem, a szülésznő meg a dokiknak segített. Az utolsó nyomásba mindent beleadtam, és egy hosszú pillanatra megszűnt a világ, nem tudom, mi történt, csak arra emlékszem, hogy nem vettem levegőt és nem értettem, hogy bírom ilyen sokáig. Aztán egy hirtelen fájdalmas rántást éreztem, és kint volt a fiam. 20 óra 46 perc volt. Lepedőt tettek rá, és a mellkasomra helyezték. Annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam felemelni a fejemet, csak éreztem őt és a kis kezét láttam, néztem, te jó ég, olyan a keze és a körme, pont olyan, mint az enyém! Nem tudom, meddig voltunk így, a férjem állt a fejemnél, és bámult ránk. Úgy meg volt hatva, hogy alig tudta elvágni a köldökzsinórt (utólag elmondta, hogy nekem is potyogtak a könnyeim). Így elvoltunk egy ideig, nem tudom meddig, nekem kevésnek tűnt. Aztán azt mondták, hogy össze kell varrni, felöltöztették a fiamat, odaadták a férjemnek és kiküldték őket. Hiába tiltakoztam, hogy lehet velem a baba, amíg varrnak, én szeretném, nem engedték meg. Végig vérzett a szívem emiatt. És, hogy milyen az összevarrás? Hát, kurvára fáj. Megkapta a „szülés során a második legfájdalmasabb dolog” címet. Mindenhol elszakadtam. Méhszáj, hüvely, minden. Még gátmetszést is csinált az a mészáros. És úgy mondta, hogy milyen rendes, hogy oldalra vágott, hogy tudjak majd ülni. (Miért, akivel nem rendes, azzal mit csinál??????) Ekkor is jó kis mondatokat hallottam. „Te, szerinted, honnan jön ez a sok vér? Nem tudom, már mindent összevarrtam. Nem értem, miért vérzik még mindig. Biztos az EDA-tól van. Nem értem. Nagyon vérzik. Ne húzódjon hátra, így nem tudok varrni.” Végig arra gondoltam, hogy mikor adják vissza a babámat. Bár kaptam fájdalomcsillapítót, úgy éreztem, minden egyes öltést érzek. Háromnegyed órán át tartott. Már többször azt hittem, vége, amikor még mindig találtak újabb sebeket. A végén már annyira elcsigázott voltam, és vágytam a babámra, hogy azt is mondtam, hogy nem baj, ha marad egy kicsi seb, majd begyógyul magától…. Arra is gondoltam, vajon mi a francot csináltak a nunimmal, hogy egyszerre négy kéz is belefér???? És hogyan fog helyrejönni? Egyáltalán, nuninak lehet még azt nevezni, ami ott van lent? Az ügyeletes orvos a felénél elunta a dolgot, és onnantól kezdve a szülésznő és a fiatal doktornő varrtak. És mondtam, nem hittem volna, hogy ez ennyire fáj, erre a kedves fiatal doktornő mondta, hogy pont ezért adják ilyenkor oda a babát az apának. Megtartottam magamnak a gondolatot, hogy engem semmilyen fájdalom nem zavarna, ha végre a baba nálam lehetne! Visszaadták a fiamat, boldogan szopizott. 10/10-es Apgarral született, hihetetlen, hogy minden szörnyűség ellenére csoda szép rózsaszínű bőrrel jött a világra, nem volt sem ráncos, sem megviselt. A férjem a másik oldalamon állt és fogta a kezemet. Így telt az aranyóra. Utána a fiamat levitték a csecsemősökhöz, hogy tudjak pihenni (Ugyan már, ki tud pihenni, ha elveszik a babáját?), sok jó tanácsot kaptam a szülésznőtől, a szoptatásról többek között, majd meg kellett próbálnom pisilni (nem jött ki semmi, de nem mondtam meg, úgy éreztem, soha többé nem fogom engedni, hogy ott lent hozzám nyúljanak). A szülésznő segített letotyogni a csecsemős osztályra. A folyosón orvosok és nővérek, szülésznők álltak, és, ahogy totyogtam végig, gratuláltak. Soha ennyien nem néztek még rám ilyen részvéttel.

És, hogy mi minden került ebből a zárójelentésembe? I.v. oxytocinos fájástámogatás. Episitomia. Feltárás, revisio, sutura.

Magyarul: Oxitocin. Gátmetszés. Feltárás, ellenőrzés, varrás.

Ennyit a testi sértésről és az okirat-hamisításról.